Evangélikus Őrálló, 1916 (12. évfolyam)

1916-12-23 / 52. szám

1916 berek bizalmában Isten rendelését, hiuásukban Isten elhiuását látom és ez erőt ad, felemel. Az alázatos, de Istenben bizó keresztyén lélek hitében egyesítem eskümet és imádságomat s azt mondom: „Szólj Uram, hallja a te szolgád!" És most, midőn Önök elé járulok, a felügyelő ur Őméltósága a szeretet és bizalom szavaiual üdvözöl s én e szavakban a velem parancsoló egyházkerület bizalmának visszatükrözését látom. Hálás sziuuel mondok mindkettőért köszönetet. Köszönöm a meleg üduözletet s köszönöm azt a megtisztelő bizalmat, melylyel az egyházkerület püspökévé választottak. Legyenek meggyőződve, hogy nem önérzetemet, hanem csak hálámat, odaadásomat és felelőségtudatomat nöueli az a csöndes, méltóságteljes elhívás, mellyel egyházunk önmagához s a történelmi idő komolyságához méltón velem rendelkezett. jövendő munkálkodásom programmjanak alapvonásai adva uannak elhiuatásom ama meghatározottságában, mellyel Krisztus által alapított, szimbolikus könyveinkben lényegileg meghatározott s a történelem alakulásában egyéni jelleget nyert anyaszentegyházunk szolgálatára nyertem elhívást. Ebben keresem és találom programmomat s az ágostai hitvallás 7. cikkével vallást teszek a közönséges keresztyén anyaszentegyházról, a Krisztusban hivők közösségéről, melyben az euangéliom tisztán és igazán hirdettetik s a szentségek az evangéliom rendelésének megfelelően kiszolgáltatnak. fl hit alapul vétele reámutat a hit tárgyára: a Krisztusra s a hitbeli közösség az emberi élet ama benső kialakulására, mely érzést, gondolatot, akaratot, egyéni és közösségi életet az élő Krisztus középpontja körül csoportosít. Nem valami időszerű, vallásos színezetű társulás áll tehát előttünk, hanem az isten lelkében élő egyház, melynek örökkévalóságát a Megváltó Krisztus örökkévalósága biztosítja. Egyház nincsen Krisztus nélkül. Krisztus teszi az egyházat az „igazság oszlopává", a Szentlélek munkaterévé, melyben ő minden igéretét megvalósítja. Krisztus személye foglalja nekünk össze mindazt, ami a mennyekben és a földön van: benne nyerjük el a„mi örökségünket, az Isten megismerésére vezérlő kijelentés lelkét, üdvösségünk evangélioomát. (Efezusi lev. 1.) Krisztus örökkévalóságán alapul az egyház örökkévalósága s az egyház időparancsolta uáltozása csakis akkor jelent fejlődést és emelkedést, ha egyetlen fundamentomához ragaszkodik s megőrzi a mindörökké ugyanazon Krisztussal való kapcsolatot. Ennek az egyháznak szolgálatára hivattam én el s programmomat abban kell, hogy találjam : minden erővel mindent elkövetni, hogy ez az igazi egyház a maga boldogító valóságában minél teljesebben megvalósuljon. Követem hitvallási iratunk intését: lelkiismeretes hűséggel vigyázok, hogy Isten igéje tisztán és igazán hirdettessék. Ez a vigyázás nem jelent lelki kiskorúságot, nem jelenti a kutató értelem bilincsbe verését, a lelkiismereti szabadság elnyomását. De tekintettel az igehirdetés lelkiismeretbe vágó, egyedül álló fontosságára, mivel ezen épül fel az emberek hite, vallási élete, Istenhez való viszonya (Róm. 10, 14.), igenis jelenti annak követelését és biztosítását, hogy az „Isten ama bisonyságtétele" (l. Kor. 2, 1.) Isten beszéde legyen, (l. Thess. 2, 13.) nem pedig emberek beszéde, hogy meg ne elegyittessék az örökkévaló ige (II. Kor. 2, 17.), hogy „ne hajoljanak más evangéliomra, holott nincs más evangéliom", (Gal. 1, 6—7) és „ne prédikáljanak más Krisztust", holott nincsen másban üdvösség, hanem esak is igazi Krisztusban. Követem a második kötelezést is s lelkiismeretes hűséggel vigyázok, hogy a szentségek az evangéliom rendelésének megfelelően szolgáltassanak ki. flmit a vezetői munka e tekintetben megtehet, igérem, odaadással megteszem, hogy „a szentségek Isten kegyelmének necsak jelei, hanem bizonyságai legyenek" (signa et testimonia). Ág. hitv. 13. c. De éppen igy meggyőződéssel uallom hitvallási iratunknak az egyház fogalmához fűzött azon megállapítását, hogy az evangéliom tisztán és igazán hirdetése s a szentségeknek az evangéliom rendelése szerint való kiszolgáltatása elegendő az egyház egységéhez. („Et ad veram unitatem ecelesiae satis est.' ) Ezen kijelentés annak idején a szertartások jelentőségének helyes megállapítására vonatkozott. De méltán látjuk benne kifejezve a protestantizmus ama nagy elvét, mely nem követeli az ember egyéniségének megsemmisülését, hanem inkább azok kifejlésére és megerősödésére lehetőséget nyújt. Életerőnket vágnánk el, multunkat, történelmi hivatásunkat tagadnánk meg, ha nem ismernénk el az egyéni'meggyőződések, tudományos irányok, felfogások különbözőségének jogosságát. Mindaddig, mig nem ütköznek az evangéliomba, amig nemcsak forma, de lényegképen is vallják egyházunk elutasithatatlan, sarkalatos alap-dogmáit, mindaddig hullámverésük esak életet, tisztulást jelenthet. És bizonyára jelenti annak a nagy elvnek a fenntartását, mellyel egyházunk a világtörténelem forgatagába belépett. Az egyház munkája alkalmazkodási képességet követel. Ez az alkalmazkodás azonban nem az elvek meggyöngitését, hanem a változott viszonyokkal való számolást követeli. Az evangé-