Evangélikus Őrálló, 1916 (12. évfolyam)
1916-11-04 / 45. szám
EVMMQEILIKQ S ŐRÁLLÓ 363 ARCA FOHÁSZ. Fohászunk felszarnyal égi palotádba Hebelünk keserűét kiönteni uágyua, Sziuünket színültig tölti már a bánat; Téged kérünk tehát, Mennyei Atyánkat. Ura az életnek, Ura a halálnak, Trónod zsámolyához panaszaink szállnak. Szegény, szép hazánknak már harmadik éue Szomorú szenuedés nehéz osztályrésze. Lelkünk az ürömnek bus poharát issza, A béke éueit sirua-sirja uissza; Hiszen, ami akkor derűt, áldást hintett, Szárnyaszegett keduuel elfeledjük mindet. Már el is csüggednénk, ha nem bíznánk Benned, Hogy sajgó szivünknek Te adsz uigaszt, enyhet; Letörlöd a könnyet, mely azokért perdül, Hik nem iérnek vissza a nagy küzdelembül, Hlk éltük tavaszán, szivük virágában Mentek a csatába boldogan, vidáman, Akik hirvirágra, dicsőségre vágytak S szembenézni bátran százszor a halálnak, Aztán dicső, fényes győzelmet aratva Visszatérni vígan a szülői lakba S összeforrni vélük, akik nekik szentek, Akikért a harcba élni, halni mentek. Nem igy lett, jaj nem igy, elröppent & lélek, Mikor még ajkukon az anyacsók égett. S letörlöd a könnyet, mely azokért gördül, Hik nemrég távoztak a családi körbül, Hik éltük szép nyarát, vagy már őszét élték S gondozva-gondozták házuk összes népét. Ök borúsan mentek, titkon ejtve könnyet, A jövőn tűnődve ha vissza nem jönnek, Azt a kis családot, nem magukat féltve, Hiszen az embernek egy halála, élte,, Hisz az ellenségtől nem remeg a férfi, Hivált ha magyar kart adott Isten néki; De a szegény özvegy, de a szegény árva, Az csal but a szivbe s könnyet a pillára. És ugy lett, óh ugy lett: elröppent a lélek, Mikor még ajkukon a hitvescsóh égett. Özvegyek és árvák Gondviselő Atyja 1 Nézd, közöttünk őket minden szem siratja. Minden sziu, minden ajk kéri halkan esdue, Pihenjen csendesen ifjak, apák teste l Héri tedd boldoggá a hős ifjak álmát, Hogy, ami itt elmúlt, abban megtalálják. Álmodják magukhoz az édes szüléket S mindazokat, kikért nemes szÍDÜk égett. Álmodjanak fényes győzedelmes békét, Ahogy azt kardjukkal hwivni remélték. Álmodják, amire ifjú lelkük uágyott 1 A legédesb, legszebb földi boldogságot. S tedd olyan boldoggá a hős apák álmát, Hogy dicső neuedet sírjukban is áldják. Áldjanak, hogy házuk minden tagját uéded S nem hagyod, hogy őket letörje az élet: Véded arz özuegyet, uezeted az áruát, Hogy életük útját tiszta sziuuel járják. . Áldjanak azért is, hogy ez a szép ország Ugy feluirul egykor, ahogy ők álmodják l Atyánk, aki uéded az özuegyet, áruát, Tedd édessé, széppé hősök siri álmát. Ámen. Mocskonyi József. Még egy szó. A hadi árvákról szóló múltkori (43. számban megjelent) cikkemhez még szavam van. E kérdés teljes komplexuma különben oly terjedelmes, mélyre és messzire nyúló, hogy vele kissé bővebben, tüzetesebben és gyakrabban kell — már fontosságánál fogva is — foglalkoznunk. Mindig bizonyos fájó érzés fogta el szivemet, midőn elgondoltam: mit tehetne a keresztyénség, nem az egyház, a keret, de az evangélium, ha ez a világot átformálni, megjavitani és megszépíteni hivatott isteni hatalom megtalálná a maga annyi számú munkásait, amennyi elég volna a sok aratásra váró gabona, a sok nagy kérdés evangéliumi szellemben leendő megoldásához. Ha már nem tudtuk mi, keresztyének mérsékelni, lokalizálni, annál kevésbé megakadályozni a háborút, legalább a romok megépítésénél kellene az Ur lelkétől megihletve vállat a vállhoz szoritanunk a közös teher alá. No de ez — sajnos — utópia. Ma számra dolgoznak a felekezetek s az áttérités vesszőparipáján robognak egymás ellen, pedig uihar dühöng s remeg a föld, tehát egymás mellett kellene állaniok. A hadi árva ügynek is merőben egyházi üggyé kellett volna válnia abban a pillanatban, amint e kérdés mint szociális kérdés sirva életjelt adott magáról. Nem gondoljuk-é, hogy egyházainknak valami teendőjük is uvolna e minden munkaerőt kiásni és tulfesziteni kényszerítő időben. Olyan szertelen, bizarr, uagy olyan holdkóros áhitozás-é az, mely a hadi árvaügy egyedüli hivatott és egyedül képes megoldójául az egyházakat szeretné tekinteni? Hi és mi az a társadalmi tényező, melynek a Krisztus végrendeletét, testamentumát — az ő kicsinyeinek gondját — vállalnia kötelessége, ha nem a ker. eggház ? . .
