Evangélikus Őrálló, 1916 (12. évfolyam)
1916-10-14 / 42. szám
'1816 EVANGELI KU S - ŐRÁLLÓ 339 Hr. u. 170-ig — úgyszólván , teljesen „hallgat a krónika." Ennek oka pedig a? őskeresztyénség alapos ismerője Dr. Harnaek Adolf szerint, nem az, hogy a keresztyének egyáltalán nem lehettek katonák, hanem inkább az, hogy katonai hivatásukba bele törődtek Pál apostol intését fogadván meg, hogy: „minden ember, a mely hivatalba hivattatott, abban maradjon." (I. Cor. 7, 20); vagyis : kiki maradjon meg áttérése után is a pogányságbeli külső állásban vagy viszonyban, fí vegyes házasságban élő keresztyén tartsa fenn az életközösséget a pogány házastárssal is; a keresztyén rabszolga szintén maradjon meg állásában és engedelmeskedjék továbbra is pogány urának; ennek analógiájára a katonai állást is lehetett bibliai alapon igazolni. Mindazáltal valószínű, hogy az első 2 században aránylag kevés keresztyén vette fel a „császár" uniformisát, minek okát abban látjuk, hogy az őskeresztyénség a katonai hivatással szemben elui okokból általában tartózkodó álláspontot foglalt el. A katonáskodás, fegyverfogás, vérontás, az erőszak alkalmazása nem gyakorolhatott valami különös vonzóerőt Jézus követőire még abban az őseredeti tiszta közösségben, melynek legfőbb erénye a türelem, a szelidség, az alázatosság, az igazság szellemi fegyverével való hadakozás és a jogigényről való önkéntes lemondás volt, s legfőbb ideálja: az ellen nem állás vértanusága. Hogy lelkesedhetett volna az őskeresztyén a tábori életért, melylyel együtt járt a esászáreultus, a katonai áldozatok, a koszorúk és hadi jelvények — bálványimádásnak tartott — kötelező tisztelete? A tábori laza erkölcsök, durva szokások és tréfák sem lehettek ajánló levelei a katonai hivatásnak. Különösen a keresztyén tisztek kerültek nem egyszer kényes dilemmába, mikor mint hadbirák élet és halál felett kellett itélkezniök, a mi a keresztyén állami tisztviselőre a polgári életben is — elvileg — tiltva volt. Nagyon érdekes és jellemző azonban, hogy a béke evangélumának elvi álláspontját már időszámításunk legelején sem tudták a keresztyének radícalisan keresztülvinni. Nem találunk semmiféle feljegyzést arra nézve, hogy valakit katonai szolgálata miatt a közösségből kizártak volna. Vannak ugyan régi canonok, a melyek elitélik a vérontást, a kegyetlenkedést és fegyverfogást, de ezen háborúellenes felfogás a gyakorlatban nem tudott érvényesülni, nem észlelünk as egész egyházat elemi erővel magával ragadó oly általános mozgalmat, mely a fegyverfogás absolut megtagadását követelte volna.,, n A Krisztus vitézének Pál apostoltól eredő őskeresztyén képzete, melylyel lapunk 11. számában vezércikkben foglalkoztam, szintén igazolja, hogy a katonai szolgálat nem lehetett az első keresztyének szemében annyira lenézett és meguetett, mint azt némely túlzók állítják. Nagyon valószínű azonban, hogy az első keresztyének — a fent említett időpontig — lehetőleg kitértek a katonai szolgálat teljesítése alól, a mi annyival könnyebb volt, mert hiszen Mommsen szerint az akkori római birodalomban nem volt meg az általános védkötelezettség, hanem a hadsereg túlnyomó százaléka önkéntesekből lett toborozva. Csak kivételes esetekben történt a létszám kiegészítése olyan polgári egyénekből,, a kiket kötelező bevonulásra kiszemeltek. De még ez esetben is fenmaradt a keresztyénre a lehetőség, hogy önmaga helyett póttagot állitsom Marcus Aurelius idejétől kezdve már több forrásunk van arra, hogy a keresztyének jelentékeny számmal teljesítettek hadi szolgálatot. Celsus ugyan még panaszkodik, hogy a keresztyének nem szivesen katonáskodnak s ha mindenki az ő példájukat követné, a császár magára maradna s a világ folyását a legvadabb barbárok intéznék el, de ezzel szemben — már ő előtte — justinius vértanú védiratában dicsérőleg emeli ki a keresztyén katonáknak az ügyükhöz való hűségét és halálmegvetését. Az egyházi atyák közül az elvi álláspontot leginkább Tertullian képviseli, aki irataiban élesen kel ki a keresztyének hadi szolgálata ellen, mint amely a béke evangéliumával s az Ur szolgálatával ellenkezik: „ugyanaz a lélek nem lehet kettőnek lekötelezve, Istennek és a császárnak" és „minden uniformis nálunk meg van tiltva, a mely meg nem engedett hivatás jelvénye. De azért a gyakorlatban a végső következményeket ö sem vonta le ; helyesli ugyan ama vértanú katona eljárását, a ki a koszorú viselésének megtagadása miatt halt meg ; fel is hívja a katonákat, hogy lépjenek ki vagy megtagadva a császárcultust haljanak meg, de — ami nagyon jellemző — megengedhetőnek tartja a táborban való megmaradást is azon feltétellel hogy : „minden lehető kibúvót keressenek, hogy ne kelljen Isten ellen cselekedni, azaz ne tegyenek mint katonák olyat, ami a keresztyénre nézve a polgári állásban tilos." Origenes is alapjában elitéli a katonáskodást, midőn arra utal, hogy a keresztyének Istenhez intézelt könyörgésükkel küzdenek ugyan mint kegyes hadsereg a császárért, de hadba nem vonulnak. Alexandriai Kelemen azonban védelmére kel a katonai hivatásnak midőn kijelenti: „ha mint katona ragadott meg a keresztyén ismeret, hall
