Evangélikus Őrálló, 1916 (12. évfolyam)

1916-01-29 / 5. szám

4 34 EVANGELIKUS ORÁLLO 1916 ugy Jelszerelnie magát, hogy olyan lélekfegyverzettel kerüljön az életbe, aminő egy lelkész-existeneiának minden életviszonyban megtartásához elégséges. A fejedelmek — ugy mondják — egy-egy mesterséget tanulnak ki, hogy megtudjanak élni, ha baj van. De mi Robinsonokat, szabad, elhagyottságig szabad Robinsonokat vetünk ki a lakatlan szigetre: élj, ahogy tudsz 1 ... A két, vagy három nyelvű lelkészek — meggyőződésem 1 — soha nem fognak olyan hirdetést közzétenni s ha esak az elejét olvastam volna el, tüstént hozzágondolhattam volna a folytatást, hogy „tökéletesen esak a magyar nyelvet bírja" a hirdető testvér. . . . Itt mulasztás, hiba, bün van, mint minden szegénységnél van valami ezekből; de a hiba egész rendszeré, nemcsak egyéné. fi hiba azután ott folytatódik, hogy felsőbb egyházhatóságaink sehol ugy, olyan markáns határozottsággal, olyan jogérzékkel nem tartják be a gyülekezetek autonómiáját, mint az egyházközségek jövedelemszerzésénél, a megélhetésük, anyagi feltételeinek biztosításánál. Éljenek, ahogy tudnak, abból, amiből lehet. Az esperesi, püspöki látogatások az ünnepélyesség és rendszeresség elejtésével s ezek megtakaritott kiadásával ott volnának áldott és maradandó eredményüek, ahol a süllyedő existenciák hóna alá nyúlva egyházat és lelkészt talpra állítanának. Mert — lehet talpra állítani. Csak ilyen esetben az egyházunknak, az egyetemnek, a kerületeknek, sőt az egyes egyházaknak és egyes egyháztagoknak — talpra keli államok. Ne engedjük egyik őrhelyünkön kihamvadni az őstüzet. Törődjünk egymással. Ne hagyjuk egymást. Tehetős egyházak és tehetős lelkészek, álljatok a vergődő mellé! . . . Nem szabad ennek a tragikus hirdetésnek többe, de soha többé megjelennie. Sem ennek, sem ehhez hasonlónak ! Csak attól félek, hogy a segítséget nem fogadná el a hirdető lelkésztestvér, mert nem koldus, férfi 1 . . . Lehet hogy a koldulástól irtózik, ebbe fáradt bele. Hiba továbbá, hogy egyházaink közel és távol — mintha bekerültek volna egy áldatlan felfogás karjaiba: mennél szegényebb lelkész lett az ideáljuk. Mintha az volna a szerencsétlensége egy egy egyháznak, hogy papja nem nyomorog, hogy papja családjának megvan a jó puha kenyere, hogy a papi házból eltávozott a sápadt arcú gond, ínség s ott lakik vele egy fedél alatt a nyugalom és a szerény jólét. Hiszen ez a felfogás és ennek a felfogásnak átszélesülése, sőt felnyulása a magasabb régiókig eredményezte, hogy egyik, dúsnak tartott és dúsnak portált egyházközségünk lelkészi állásánah jövedelme a szerény, kongruás, segélyes lelkészi állását nem sokkal múlja már felül. Nivelláltatott. De nem ez a hiba! Hanem az, hogy hiványcsonkitás, lelkészi jövedelemesökkentés törvényi tilalom dacára manapság szinte a felsőbb egyházhatóságok asszisztálása mellett megtörténhetett. Hát olyan elviselhetlen reánk, a magyarhoni evang. lelkészekre — ez ügyben lelkészek felelősek — ha egy-két lelkésztársunk — ur. Ur, akinek zsebében nem kitöltetlen váltók, nem fizetéshalasztást könyörgő instanciák vannak. (Ugyan vonjuk már le a konzekvenciát: Hozzuk be a papnőtlenséget a már meglevő önkénytelen szegénységi fogadalom mellé s igy lesznek nekünk is bohém kalugyerjeink,. ha ezek kellenek!) Így ezen az uton, a lelkészi jövedelem gyengítése révén hanyatlik karunk tekintélye, csökken pályánk vonzó ereje, lanyhul a lelkesedés és igy van nálunk lelkészhiány. Hiszen itt koldulni kell tudni annak, aki meg akar élni. Igy jelenhet meg ilyen hirdetés, sőt másforma is. Olyan is, melyben a Lutherkabátot munkás zubbonynyal felcserélő lelkész alkalmaztatást kér, fűtőnek ajánlkozik. Luther a Madách falanszter-rendszerében kazánfűtő lett Ez a foglalkozás közel állhat a Luther kabátjai uiselőhhöz. Nem? . . . D(JS2Í/< Lőjo

s 1