Evangélikus Őrálló, 1916 (12. évfolyam)

1916-09-09 / 37. szám

300 1918 csak a háború után az Isten házát, jaj nekünk, ha szomjan engedjük el, ha gondolatainkhan a széna-szalma eséplését s nem a komoly életelvek meggyőző erejét fogja majd látni az epedő lélek. Kétszeres komolysággal lássunk tehát hozzá lelkészi teendőink lelkiismeretes elvégzéséhez. Ualóban evezzünk a mélyre s ne mozogjunk csak a felszinen . . . korunknak az volt a leg­nagyobb hibája, hogy felületes volt . . . felüle­tesek voltunk már mi is lelkészek, beértük a jól rosszul elmondott vasárnapi prédikációval, de nem hatoltunk eléggé a lélek mélyére. Hiveink lelkének megismerését meg pláne figyelmen ki­vül hagytuk, s ha valaki ideális szempontból fogta fel hivatását, legfeljebb sajnálni tudtuk a megjegyzéssel: no, no, esak ne légy te is köny­nyen hivő és a látszatról itélő, mert majd egy­szer te is esalódol, te is, a te áldott, jó néped­ben 1 Igaz, hogy népünk nem olyan hiszékeny, bi­zalmas többé, mint azelőtt volt, inkább tartózkodó, magának élő, sőt sokszor bizalmatlan, — de hát mi ennek az oka ? . . . Elég ha esak utalok a kupeeok, a bérlők és más becsapójának egész hadára, akik lépten-nyomon bacsapják érté­kesíthető holmijával csoda-e, ha az­után az a nép, aki ma is oly nehéz mun­kával keresi a mindennapi kenyeret, mint eze­lőtt 100 évvel, egy kalap alá veszi a kabátoso­kat, s bizalmatlan még a papjával szemben is ? Ne csodáljuk! — De más lapra tartozik azután, hogy ha ténykedésünkkel an -yit sem birunk el­érni, "hogy jóságos atyai bán u nódunkkal vissza­szerezzük a régi bizalmat, s e 1 népnek e téren való atyai felvilágosító tanácsainkkal vezetői, pártfogói vagy nem akarunk, vagy nem tudunk lenni. Uagy pláne pártharcoknak, érdekhajhá­szásnak engedjük át magunkat, avatatlan kézzel hozzányúlva legdrágább kincseihez, féltve őrzött ereklyéihez. Ha ugy társadalmi, mint politikai téren esak ellenséget lát bennünk az a nép, sőt a papot is csak a szószéken, és addig látja pap­nak, amig a lutherkabát van rajta s azután magán életében, családi otthonában, s közszereplésében egészen más szinben, az általa eltérő, sőt hom­lokegyenestellenkező szereplésében tűnik fel e­lótte, — akkor nem is csoda, ha bizalmatlan hozzá. Mert a hol igy van, ott igazán maga a lelkész az, oka. Nem törődik híveivel, nem gon­dozója, nem atyja népének. ]ól mondta szegény boldogult theol. tanárom Trsztyénszky Pozsony­ban, mikor a ,,eura pastoralis"-ról beszélt: sok­kal kevesebb ok lenne panaszra mind a két ré­szen, ha a lelkészek komolyain fognák fel hiva­tásukat, s nem afféle sport kedvtelésből űznék mesterségöket (azért nem is szeretem — mondta — azt a szót „lelkész", mert olyankor mindig e­szembe jut a „vadász" „lovász" stb. mind bizo­nyos sport-mesterség megjelölésére szolgáló fo­galmak, hanem „pap" igazi apa, atyja legyen népének.) Atya, a ki belát a S2ivbe, előre sejti gyermeke gondolatát még mielőtt kimondaná azt, a ki ismeri gyermekeit szívok sugallatából min­den fogyatkozásaikkal, indulataikkal egyetemben s épen azért tudja, kinek mi szolgálhat javára, kinek mit adhat, kin mikép segíthet, kit mitől kell óvnia, — szóval az az igazi lelki gondozó, a ki egész valójával csüng hívei testi-lelki java­inak előmozdításán, az kell hogy legyen egy lel­kész mindenkoron, de kínált a háború után. Igen, a háború után, a mikor a'gyász, a bá­nat ezernyi sebe marad tárna, s amikor a lélek sajgó fájdalmival Ahhoz fordvl első sorban, aki­től legalább némi vigaszt, némi enyhet tud még reményleni, — de nagy tapintatot követel akkor a lelkésznek a lelkekkel való bánasmódja! Az első a rokonszenv; ha kihallgatta a lel­kész panaszaikat s kimutatta, hogy érti és mél­tányolja szerenesétlenségöket, következik az o­daadó keresztyén felebaráti szeretet, amikor a lelkész önmagát ajánlja fel készséggel minden ügyes-bajos dolguk intézője, benső barátjuk, s igazi pártfogójuk gyanánt, mindenkor hangoz­tatva természetesen az Isten gondviselő szere­tetét, és soha el nem muló kegyelmét, s végül, ha a nagy megpróbáltatás következtében az igazi keresztyén igazságoktól eltérő nézetek je­lentkeznének, akkor még az esetleges komoly, de barátságos, szelíd szavakkal való helyreiga­zítás is. Mindez természetesen az adott esetek és körülményekhez képest. A fő azonban az, hogy ép akkor, a mikor az emberi lélek ránk utalva minden vágyával rajtunk csüng, ép akkor hasz­náljuk fel a kellő alkalmat arra, hogy eddigi hit­közönyét eloszlassuk, ráutaljunk az emberi erő és ész tehetetlenségére, a világ ridegségére s szemben ezzel kimutassuk a keresztyén lelkület nagy előnyét; vagy ha teljesen hitetlennel állunk szemben, akkor a hit áldó hatását és Krisztus eu.-mában rejlő vigasztalódás örök érvényét és csodás erejét. Egyszóval, a hol még nincs hit, de a bánat az isteni vigasztalódás csatornáihoz ve­zérli a szomjas lelket, ott keltsük; a hol már volt hit, de a közbejött események következtében megingott, ott a helyes útra tereljük, erősítsük; a hol mostanáig sem volt, de a lelket dilemmában látjuk a fölött, hogy higyjen-e uagy touább közö­nyös maradjon, ott lelkületünk minden erejének latba uetéséuel próbáljuk az apologetikus meg­győzést. Röviden értsük meg a lelhet, legyünk szószólói fájdalmának teljesen részrehajlatlan elui állás foglalással a Krisztus igazságai mellett;

Next

/
Thumbnails
Contents