Evangélikus Őrálló, 1916 (12. évfolyam)

1916-01-22 / 4. szám

EV

AN

G E

LI KUS ŐRÁLLÓ 28 senki, sogy könnyen. Ó nem! Mert amint a hívek az ő megszokott régi énekeshönyvüktől megválni nem akarnak, ugy nem akarnak megválni a helytelen énekléstől sem. Sok kellemetlenség, talán sok harag is lesz, de ha egyöntetű éneket akarunk ez ne riasszon el. Honnan vegyünk ilyen énekes vezérkönyvet, kérdezné valaki, amely az eredeti dallamokat összegyűjtve nyújtja? Egy már több mint 20 év óta nyugvó tanitó lelkesedésből tizennyolc évi munka után összeállított egy chorálkönyvet, melynek dallamait szorgos kutatás után, az eredeti forrásokból merítette. Mikor munkájával elkészült, amellyel az evang. egyháznak vélt szolgálni, nem volt senkije sem, aki azt kiadja. A könyvkiadó nem merte vállalni, hátha az esperességek, kerületek, az egyetem ennek használatát nem mondják ki kötelezőnek, raktárában heverhet a partitura. Meeenás nem találkozott, tehát a Luther Társasághoz került, amelynek irattárában várja a feltámadást, hátha mégis felébresztik! De ha nyomtatásban meg is jelennék, ha napvilágot látna, nem szolgálná az ügyet, ha nem tennék használatát kötelezővé, vagyis megparancsolnák, hogy a chorálkönyvben nyomtatott dallam szerint énekeljen minden ev. hivő, mert ha ezt nem lehet keresztül vinni, akkor csak egy chorálkönyvvel többünk van, más semmink. Olyan erős várunk-e az u. n. autonomia, hogy kiki azt esinálja-e gyülekezetében, ami neki jól esik, vagy amint azt a hívek kívánják, megszokták ? Istenitiszteletünk másik részéről, a szent beszédről, is lehetne egyet-mást mondanom. Nem lehetne-e itt is egyöntetűséget behozni? Egyik lelkész pl. először mond bevezetést, azután olvassa a szent igéket, amelyeket beszédjének alapjául vett; egy másik a textus felolvasásával kezdi' s a bevezetés után tér át beszédére ; egy harmadik a szent igék előtt mondja el a Miatyánkot; stb. Tehát itt sincs egyöntetűség. Sok gyülekezetben a beszéd utáni oltári imát a lelkész énekelve mondja (akár van hozzá hangja, akár nincs), az áldást is énekeli, máshol nem. (Emlékezem, hogy ilyenkor a lelkész a fehér karinget is öltötte magára, hogy az áldásadásnál ünnepélyesebben jelenjen meg hiuei előtt). A „Miatyánkot" annyiféle-képen imádkozzák, ahány lelkész van. Ezen lehetne segíteni egységes lithurgia által. Milyen legyen ez, mondják és határozzák el hiuatottabbak. Én egyelőre megelégednem, ha egyenlően énekelnénk hazánkban h. n. Utóhang a ftarácsonuí syermsh felruházáshoz. Szép és nemes kötelességet teljesít az egyház és társadalom egyaránt, a szegény, meleg ruhákban szűkölködő gyermekek felruházása terén. Alig van manapság szebb és magasztosabb hivatás a szegény, árva, magokra maradt gyermekek nyomorának enyhítésénél. Amily elismerésre és dicséretre méltó felekezeti és társadalmi egyesületeink ebbeli céltudatos munkássága, épp annyira elhibázottnak, meg nem engedhetőnek, sőt egyenesen veszélyesnek tartom a módot, ahogy ez adományozás rendesen történni szokott. Hogyan megy végbe ez ünnepi felruházás ? Karácsony napján, vagy néhány nappal előtte (ez még helyesebb) karácsonyfa-felruházási ünnepélyt rendezünk, melyre az érdeklődőket is meghívjuk. Itt megjelennek a gyermekek, kopottas ruháikban, az illetékes tényezők nagyhangú beszédeket mondanak, hálára buzdítják a jelen és távollevő jóakarók iránt s széjjel osztják az adományokat .... Nem egy — már érettebb gyermek szemében láttam ilyenkor az igaz és benső fájdalom könnyeit csillogni, s méltán, hisz ily közönség jelenlétében való ajándékozás igazán fájhat a nemesebben érző gyermeki léleknek. A felruházás e módszerét evangéliumi és pedagógiai szempontból egyaránt elvetendőnek tartom. Mi, az evangelium hirdetői, hirdetjük lelkesedéssel s odaadással az iskola falai között a hegyi beszéd örök igazságait, meg is tanultatjuk a gyermekekkel: „Vigyázsatok, hogy alainizznátokat ne osztogassátok az emberek előtt, hogy lássanak titeket, mert különben nem lesz jutalmatok a ti mennyei Atyátoknál. Hogy a te alamizsnád titkon legyen, és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet neked nyilván" . . . íme ezt tanítjuk s a fentjelzett ismert módon cselekszünk. Nem-e bizonyos csalódást vált az ki a fogékony gyermeki lélekből, amikor tanításunk és cselekvésünk közt azt a feltűnő külömbséget látja s egyúttal oly közvetlenül tapasztalja ama szomorú tényt, hogy hitoktatója s lelkésze is csak hirdeti, de meg nem valósítja Megváltónk intelmét: „Amikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mU cselekszik a te jobb kezed." De tekintsünk el ez evangeliumi tanítástól s vizsgáljuk az ügyet csak egyszerűen pedagógiai szempontból. Vájjon feltételezhető-e, hogy a felruházás szokott módszerével igaz hálára fogjuk neuelni a gyermekeket s esetleg a gazdagabb gyermekek iránti szeretetre ? Nem, távolról sem. A nyilvános felruházás által, mérget csöpögtetünk a gyermeki szivekbe, ami később a gazda-