Evangélikus Őrálló, 1916 (12. évfolyam)

1916-05-20 / 21. szám

EVANGÉLIKUS ŐRÁLLÓ 1916 a lehangoló és lelhet bénító nélkülözés terheitől felszabadithatja. A Meie elnökségéhez és választmányához is fordulnom kellene ebben a kérdésben támogatásért. De ez a tárgy a Meie elé nem adatott be. És a Meie — sajnos még mindig nem foglalja magában az evangelikus egyház lelkészi karának egész összeségét. Kellő súlyt tehát a fellépésének e miatt nem is adhat. De mert, igy közlések szerint a Meie legutóbbi választmánya is foglalkozott a lelkészi javadalmak kérdéseivel, mégis tisztelettel kérjük a Meie vezetőségét is, hogy a lelkészi javadalmazás kérdésének korszerű megoldását és a háborús pótlékok sürgős megadását szorgalmazni szíveskedjék. A biblia mondása „ahol a ti kincsetek, ott lesz a ti szivetek is", azzal, ha a megélhetés sanyarú gondját állam és egyház kölcsönös jóakaratú segitsége némileg megkönnyíti a lelkészi kar számára, bizony mondom, nem válik veszedelemmé. A sziv azért az égieké marad, csakhogy osztatlanul, teljesebb buzgósággal és korláttalan lelkesedéssel, ami pedig a sikeres munka igen igen fontos feltétele. Akik a lelkiekkel szemben az anyagiakat éles ellentétbe helyezik, legtöbbször igaztalanok. Mig az embernek a lélek burkául testet teremt az Isten, addig arra a testre is gondot kell viselni s ha bármelyik elégületlen, nincsen ottan harmonikus élet. Lelkész. Hangulatok. Itt a falvakban, a távoli erdélyi bércek között, virágba szökkentek már a hársfák s a zöldpázsitu réteken ezerszámra nyilik már a Margitvirág. fl lilába üesző hegyek felől friss virágillatot sodor a szellő s az ember lelkébe lágy suhanással apró érzések boldog örömei szállanak. Messze, font a végtelennek látszó magasságban ugy mosolyog az égnek tiszta kékje, mint meszsze délen az ultramarin szinü tenger vize. Rajta a fehérfoszlényu bárányfelhők ugy kacagnak, mintha az égnek elérhetetlen fehér álmai volnának. A jóillatu kövér szántóföldeken orosz foglyok dolgoznak, a mellettük álló szuronyos öreg népfölkelő honvéd pedig talán hazagondol most a békési földekre, ahol a kis ház előtt elterülő virágos kertben nyilik már a bazsalikum s a gyerekek és az asszony most bizonyára kint dolgoznak a mezőn. Hej, ha ő moat köztük lehetne, de sokért nem adná. Milyen más világ is van erre, ahol a romániai hegyek felől kósza üzeneteket hoz a szellő. Kint sétálok a mezőn, fl tegnapi bánat még ma is ránehezedik a lelkemre. Ugy fáj most minden. Az élet, az ezerféle gondok, az érzések tompa moraja és ennek a vérbeborult világnak rettenetes khaosza. Vájjon lesz-e már valahára békesség, vájjon elcsitulnak-e egyszer a fájó sóhajok, vájjon fölszabadulnak-e még az emberi arcokon aláhulló könnyek és megértjük-e valahára a názáreti Mester szelid parancsát: „ugy szeressétek egymást, amiként én szerettelek titeket." Vájjon ebből a nagy és keserves vajúdásból végre-valahára megtisztulva kerül-e ki az ember? Akik majd látnak és hallanak, bizonyságot tesznek, akik majd megtalálják az örökkévaló viz forrásait s a vallási élet valóságait. S amint igy sétálok, gondolataimban elmerülve a „köves dűlőnél" találkozom egyik hivükkel, aki nemrég került haza az északi harctérről. A karja még föl van kötue a fekete kendővel, látszik rajta, hogy súlyosan meg uan sebesülue. Szeretettel nézi a földet. A zsendülő magyar vetést, amely adja a kenyeret, az élelmet, hogy legyen megint mit ennie a magyar bakának és hogy touább folyhasson a uilágok tusája. Megszólítom. Kikérdezem, hogy hol sebesült meg. Érdeklődöm az emberiségnek kínjairól, nagy szenuedéseiről. * Bukovinában, egy kis község mellett állottunk szemben az orosszal. Dörgött az ágyú négy napon és négy ejjen által, — kezdi elbeszélését. Rengett a föld az ágyuk morajától, a gépfegyverek kattogásától. A föld már olyan volt, mintha gőzekékkel szántották volna fel. De csak nem bírtuk kiverni állásából az oroszt. Pedig parancsot kaptunk rá, hogy minden áron ki kell őket onnan verni. A negyedik napon aztán, ugy alkonyat felé szuronyrohamot vezényeltek. Hogy ez mint történt, azt már .én nem tudom. Nem emlékszem reá' Csak elborult előttem a vilég és rohar.tem előre. Fegyverem tussát görcsösen szorítottam magamhoz. Aztán valami langyos meleget éreztem a bal karomban és egy tompa ütést a szivem táján. Leestem. Másnap már a kórházban ébredtem föl. Az orvosok mondták, hogy nagy szerencsém volt, hogy a golyó nem járta át a szivemet. Ualami eltéritette az útjából. S amikor ezeket mondja, előhúz a mellényzsebéből egy kis acél Szüz-Mária képet s örömmel mutatja nékem, — ez mentett meg Uram! # Gondolkozom ... és lehajtom a fejemet. Egy hívünktől kellett ezt hallanom. Egy magyar katonától, akinek az ősei századokon ke-