Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)

1915-08-07 / 32. szám

1915 E

VANGELIKUSj ŐRÁLLÓ 311 Úuahodjunk. . . . „Óvakodjunk azoktól, a kik el akarnak idegeníteni egymástól bennünket". — irta néhány hónappal ezelőtt a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, a Kálvin Szövetség lapja. Nekünk mondta ezt akkoriban, szóvá téve egy olyan esetet, mely tulajdonképen esak felelet volt részünkről bizonyos református „testvérek" nagyon is testvérietlen erőszakosságaira. Mégis azt kell mondanunk: igaza volt. A legtöbben talán ugy vannak, mint én, a ki mindenkor Isten kegyelmes intézkedését láttam abban, hogy az uniónak szerencsétlen, Poroszországból importált eszméje nálunk nem tudott gyökeret verni, de mégis egyenest egyházunk életszükségletének tartom, hogy a testvéregyházat testvéregyháznak tekintsük, még pedig ugy a gyakorlatban, mint az elméletben. Hiszen még két egymástól teljesen elütő testvér is lehet jó testvér, hát még mi, evangélikusok és reformátusok, a kiket ugyanaz az evangélium éltet.' Sajnos, ami a P. E. I. L. akkor nekünk mondott, azt most nekünk kell ellene fordítanunk, ugy látszik, ő is azok táborába pártolt át, a kikről azt kell mondanunk : „Óvakodjunk tőlük, mert el akarnak idegeníteni egymástól bennünket 1" Épen, mert nagyon, nagyon komolyan vesszük ezeket a szavakat, kötelességünk ezt szóvá tenni. A ref. lelkészegyesület lapja a „Lelkészegyesület" nemrégiben nagy elismeréssel szólt Luther szelleméről. Ennek roppant megörült az „Evangélikus Közérdek", fi Luthernek ref. részről juttatott elismerésen föllelkesedve, föl is sóhajt : „Mekkora lenne ma Magyarország, ha ebben is Luther szelleme uralkodnék kizárólag, de mennyivel nagyobb lenne gróf Tisza István is, ha őt is ez a szellem hatná át egészen!" Ártatlan elmefuttatás, ugy-e? Nekünk nem használ, a ref. egyháznak nem árt. Tisza esak marad kálvinista. Valószínűleg nem is olvassa a Közérdeket. Annyi az értéke az ilyesminek, mintha egy r. kath. atyánkfia arról elmélkednék, hogy Hindenburg uajjon elfoglalta volna-e már Varsót, ha igaz lenne az, a mit írtak rola hogy t. i. r. kath. s mindennap áldozik. Ám a P. E. I. L. roppant nagy jelentőségűnek tartja ezt a sóhajt. Legutóbbi száma krónikájában külön fejezetet szán neki ilyen eimen : „Hej, ha Tisza lutheránus lenne 1" a mi természetesen egy nem jelentéktelen árnyalattal megtoldja a Közérdek sóhaját s ilyen formájában veszi bonekés alá. Többek között a következőketmondja: „Tisza . . .,ha az író óhajtása teljesült volna, esak vesztene erejéből s jelentőségéből, mert a nagy egyéniségek nevelésében a lutheránizmus a kálvinizmust sohasem fogja utolérni, de még esak meg sem közelíteni . . . A lutheránizmus ezen a téren sem versenyezhet velünk soha. Mint hold és nap, ezüst és arany áll egymás mellett kezdettől fogva a két felekezet". A mit ebben a „szerény megfegyzés"-ben (igy minősíti maga) a P. E. I. L. mond, az ellen vitára kelni fölösleges. A mit Preuss Szláuik M. fordította müvében mond, talán mégsem mind „agyaglábon álló okoskodás", fi történelem megvéd bennünket. Ezt higgadtabb óráiban talán még annak a „szerény megjegyzésnek" irója is elismeri. Én nem is vitatkozni akarok vele. Csak arra a testvérietlen, durva, gőgtől duzzadó hangra akarok rámutatni, a mely olyan sértően csendül ki ezekből a szavakból. „Óvakodjunk azoktól a kik el akarnak idegeníteni egymástól bennünket!" Mi szükség volt a furor theologorumnak erre a kifakadására ? Nem azt akarom elvitatni, hogy a P. E. I. L. nem gondolkodhat és írhat ugy, a hogy a szive, a meggyőződése sugalja. Én a testvériség nevében csak a hang, a modor ellen tiltakozom. Persze az igazán testvéries indulat más szemmel is nézne bennünket és meg látná, hogy bizony a lutherizmusban is van valami (legyünk csakugyan szerények) az evangélium jellemfejlesztő erejéből, fiz indulatra különben, a mely a P. E. 1. L.-ot ennek a cikknek a megirásánál tüzelte, nagyon jellemző az a mód, hogy a Közérdeket olvasóinak bemutatja. „A Zomborban megjelenő „Evangelikus Közérdek" — írja, —" mely eddig arról volt nevezetes, hogy a magyar nyelv iránt való igazi jó lutheránus érzékkel a „lelkészjelölt" szó helyett mindig a lehetetlen „hitjelölt" szót használja" . . . Szó a mi szó, a hitjelölt miatt én is szégyenkezem. Noha őseim mind lutheránusok voltak (sőt horribile dictu 1 még tót énekköltő is van közöttük) s magam német, féligmeddig tót káplán is voltam, lutheránus voltom mellett is jó magyar nyelvérzékemmel ezt a szószörnyeteget első olvasásra ugy érteném, hogy az a pogányságnak és a zsidóságnak valamelyes okból való körülírása. De hagyjuk ezt. Ismerjük el, hogy mi három nyelvű emberek nem tudunk olyan jól magyarul, mint ref. testvéreink. Adtunk ugyan a magyar irodalomnak aránylag annyi nagy magyar irót, mint a ref. egyház, de ez elvégre nem segit a mi nyomorúságunkon. De kérdem : testvériség az pajkos iskolásgyermekek módjára a testvérnek igy szemére hányni nyomorúságát? Aligha. Sine ira et studio írtam, amit irtam. A lutherizmus és s kálvinistaság testvér voltáról való őszinte meggyőződés hajtott. Gondolkozóba ejtheti a P. E. I. L.-ot az is, hogy én szólaltam meg. Én, aki a testvériség hangoztatásáért már ed-