Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)

1915-02-27 / 9. szám

1915 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1915 Sfeyerországi ufi jegyzetek. ,, Vigasztaljátok, vigasztaljátok az én népemel!" F. hó 3-án parancsnokságom Cilii, Pettau és Marburg kórházaiban sebesülten fekvő katonáink látogatására 7 napos útra küldött ki s holnap Triesztbe és Görzbe utazom ugyanezen célból. Az itteni katonai parancsnokság indokolásunk alapján, melyet ref. collegámmal Eöri Szabó Dezsővel adtunk be, felismerte a vidéki kórházak állandó látogatásának áldásos voltát ugy, hogy most valamelyikünk jóformán mindig uton van, mig a másik itt látogatja a 34 kórházban a protestáns katonákat s végzi az esetleges functiókat. Szabó testvér meglátogatta Bruck a. Muhr, Leoben, Knittelfeld, Villach, Seebach és Klagenfurt kórházait — s most rövid megszakítással én teszek két 7 és 8 napos körutat. Dicséret illeti megértő katonai parancsnokságunkat, hogy alkalmat ad híveinket meglátogatni — lelki szükségleteiket ellátni. Ciliibe 3-án megérkezvén, a megkivánt jelentkezés uján felkerestem az ev. paróehiát. A térparancsnok előzékenyen egy ordonáncot bocsátott rendelkezésemre, aki kiszolgáljon s tábori táskámat s könyveimet vigye s kalauzolja a városban. Ugyanezt megtették a többi városokban is. A paróchián megismerkedtem May Ferenc ref. lelkészszel s vikáriusával Lohmann Lajossal ez utóbbi hűségesen velem járt a kórházakban. Érdekes, hogy Steyerországban nem ismerik a különbséget az ev. és ref. egyház között — itt mind evangélikusnak nevezi magátIgy történhetik, hogy Ciliiben a lelkész ref. lévén, segédje ev. — s mindketten csak ev.-nek nevezik magukat. — A lelkész kedves, beteg urát gyöngéden gondozó neje magyar származású, budapesti leány, kivel férje 3 esztendei budapesti káplánkodása alatt ismerkedett meg. Tökéletesen beszél még most is magyarul. A lelkész esti istentiszteletre hivott meg, melyen az írásmagyarázatot, betegsége dacára, ő tartotta. A templom berendezése gyönyörű. Különüsen élvezettel hallgattam a remekművű orgona bugó akkordjait, melyeknél emlitésre méltó, hogy azok egy szegény, szemevilágát vesztett kántor kezejátéka alól kerülnek ki művészi érzékkel. — Az istentisztelet után a „Deutsches Haus"-ba hivattak úrvaesorát szolgáltatni egyike édes vérünknek, kinek esetét egyidejűleg más igaz történetekkel együtt az „Evangélikus Lap" számára irtam meg. — 4-én reggel ismét odamentem, mert ott csupa súlyosan sebesült katonát vigasztalhattam. Nagy örömmel, hálával veszik ez emberek az uj szövetséget, imádságos könyveket s vallásos iratokat, melyekből, hála lelkész testvéreim buzgóságának, eddig még mindenkinek juttathattam. Aznap még 3 kórházat jártam végig. A „Reserve Spitalban" — a mennyiben 39 sebesült hívünket találtam, másnap délelőttre istentisztelet tartását jelentettem be a kórháznál. 5-én reggel először a gyönyörű fekvésű, újonnan épült eu. templomban tartottam magyar istentiszteletet s szolgáltattam úrvaesorát 41 megjelent sebesült katonának, A gót stilü templom egy hegylábánál a Saun partjához közel fekszik, szépen rendezett fiatal park közepén. Épitési költségeit maga a lelkész gyűjtötte személyesen járván Nagynémetországban négy hónapig. A A paróchia és templom összesen 120000 koronába került s ebből az egyházközség alig adott valamit. A gyülekezetet különben is a Gusztáv Adolf-Egylet tartja fenn. — Azután a „Reserve Spitalba" mentem, hol 39 hivünk már várt. Felejthetetlenek maradnak előttem ezek a kórházi istentiszteletek a maguk egyszerű magasztosságával. A terem egytk oldalán fehér teritővel letakart asztal, az előtt az isten igéje után vágyódó hősök. Minden arcon a vágy beteljesülétének örömpirja látható, itt-ott előtör a meghatottság okozta könny — buzgó, átérzett dallamok, melyek akkordjai a lelkesültségig fokozódnak a „Hymnus" éneklésekor. Az istentisztelet végén a forró kézszoritások, hangtalan, csupán a szemből s kézfogásból következtethető hálaérzés megnyilatkozása. Délután még 4 kisebb kórházat látogattam — majd az esti vonattal Pragerhofon át Pettauba utaztam. Pettauban, a Dráva balpartján fekvő eme kis városban már jártam dec. 14—15-én. Akkor 89 sebesült magyar prot. katonát találtam. Most 4 kórházban csupán 39-et. Ezek közül egy néhány decemberi ismerősre is akadtam, kik még mindig várják gyógyulásukat, flz ujak a déli harctérről jöttek s elkeseredett, szomorú emberek, kiknek önbizalmát, reményét éleszteni igyekeztem. Meglátogattam a külön kórházban fekvő súlyos typhus betegeket, mert a kimutatásban 7 protestáns is szerepelt. Ugy el vannak zárva a világtól, hogy még én is csak erélyes fellépés után, a magam felelősségére való hivatkozással tudtam bejutni hozzájok. Körültekintő, kétszeresen pontos óvintézkedések megtétele után végre bejutottam. Hiveink mind kivánták az Úrvaesorát. Eleget tettem óhajuknak s azután énekeltük „ki csak Istenre dolgát hagyja" — vigaszt szerző énekünket. A kelyhet és tálcát kimenetelem előtt desinficiálták — úgyszintén engemet is. Aznap nem volt szabad több kórházba mennem, hanem szobámban kellett bevárnom a reggelt. Ueszélyes látogatás az ilyen, de megnyugvást szerző látni