Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)

1915-02-20 / 8. szám

72 EV ANG

ELIKUS ŐRÁLLÓ 1915 augsburgi birodalmi gyűlésen a mi hitvallásunkat, a fejedelmek és lovagok mögött városok is alája irták nevüket. Milyen csekélység! És az idő mégis ebbe a sovány kis eseményekbe burkolta bele — mint orvosságot az ostyába — jeladását. Városok irták alá az ágostai hitvallást, ami magyarul annyit jelent : iparos, kereskedő polgárok lelke fogott tüzet a reformáció szent oltárnál, fiz akkoriban még mindenütt el nem ismert, de már megizmosodott, élénk vérkeringésü uj társadalmi tényező, — a városi polgárság — ölelte magához a reformáció zászlaját. Az is elgondolkoztató, hogy ez nem sokkal előbb jutott fel a szótvivő szociális faktorok közé, mint amikor bizonyos igények születtek meg a lelkekben, aminő pl. a nép nyelvének használata az istentiszteletnél, a biblia lefordítása, az egyén jogainak figyelemre méltatása a vallás világában stb., amely igények összehatása teremtette meg azt a gyönyörű, az emberiség örök dicsőségére szolgáló s örök boldogságára irányuló szellemi válságot, mely Huszt és Luthert adott a világnak. Igy megértjük, hogy e hazában a mi egyházunk ott, azokban a városokban bírta ki a legnehezebb sujtásokat, amelyekben egy anyagilag jól szituált iparos-kereskedő polgárság élt. Pázmány keze ezekhez nem ért el! Földes urainkat az ő természetes becsvágyuk az udvarhoz való közeledés, sok esetben eltántorította, de ez a gárda, ez a cserzett tenyerű, de okos fejű és tiszta szívű gárda ott állott őrségül a mi nagy javaink mellett. Ez irta be neveivel a mi városi egyházaink aranykönyveit és változatos krónikáit. Ez a társadalmi formáció termelte a mi hitvallóink jókora részét. Ez épitette — vetélkedve a gazdálkodó nemességgel — a mi nagy multu iskoláinkat. És ez adott nekünk annyi nagy nevű tanítót, tanárt és lelkipásztort. Ma a társadalmi erőviszonyok megváltoztak. A városi polgárság, amint a múltban, hatalmas vállaival messzeláthatóan kiemelkedett a szerepvivő tényezők között, most visszakanyatlott, külömben is elmosódtak ma már a mi társadalmunk összeteuő elemeinek jellegzetes szinei. Ugylátszik, hogy a modern szociális fejlődés az individualizmus felé titáni lépésekkel halad s a csoportosulások csak alkalmi jellegűek, amenynyiben munka teljesítményük jogszerző és joggyarapitó erejének kiaknázására irányulnak, fí társadalmi esapatmozdulatok, pedig aszerint változnak, amint a jogigények fokozódnak, vagy kielégülnek. Ilyen uiszonyok között egyházunknak számot kell vetnie azzal a körülménynyel, hogy azok a mi városi iparos családjaink, melyeknek tagjai vasárnaponként megtöltötték templomainkat s nemzedékekre örökségül szállott bennük vallásuk buzgó szeretete, lassanlassan eltűnnek. Hét okból. Uagy gazdasági okból, amennyiben elszegényednek s igy elszélednek tagjai, vagy erkölcsi okból, amennyiben ez ősi buzgóság meglazulván a reverzálisok s áttérések révén egyházunktól eltávolodnak. Ma is vannak iparosok. Hajh de „más faj állt a kihunyt helyére". A mi nagynevű iparos családjaink szakszervezett-vezér fiai istent káromolva s hitet gúnyolva letépik lelkűkről a hithűség ősi öröklött, kötelességét és sivár életüknek a békében egyetlen lelkük mélyébe szántó nagy eseményénél — a házasságkötésnél — ledér, férfiatlan könnyelműséggel hagyják cserben vallásukat. Áldás a kivételekre. Ez igy van. Ne is beszéljünk tudott dolgokról. Inkább arról, hogy — ne legyen ez igy ! De még arról sem, hogy eUenfeleink már csináltak és csinálnak legényegyleteket, férfikongregációkat, mert mi ilyesforma intézményeket olyan alakban, aminőben azok fejlődnének és egyházunkatfejleszthetnének, nem csinálhatunk. Miért? Mert anyagunk nincs hozzá. Először azt kell előteremteni. Hogyan ? A tiszavidéki egyházmegye lelkészi értekezletén már felszínre került az az óhaj, — az idő jele ! — hogy az iparos tanoncképzést valahogy nagyobb figyelemmel és gonddal kell folytatnunk azok valláserkölcsi nevelésénél. Valahogy ezeket a fejletlen gyermeklelkeket, akik épp a szeretetre és gyöngédségre szomjazó kedélyükkel egyenesen kiáltanak érettünk, emeljük bele a hit világába, vigyük őket közelebb egyházunkhoz. Valahogy itt kell keresnünk a mi vesztességeink egyik forrását. Itt van egy léketvágó szirt a mi egyházunk hajója alatt, mely nagy veszedelmet jelent. A Belmisszió is épp most veti fel programmjaként az iparostanoncok gondozásának ügyét. Érdemes e gondolat arra, hogy ne menjünk el mellette, mint kitett gyermek mellett hideg érzéketlenséggel. Emeljük csak fel ezt a kitett gyermeket. Hajoljunk csak le a kis, szurtos kezű, de még nagyobb felében tiszta lelkű, eleven kedélyű emberekhez s ez a mi gyöngedő egyházunk felemelkédik. Adjunk csak nekik valamit az evangéliüm világosságából, álljunk csak melléjük korán, még akkor, amikor nekik van szükségük reánk, majd ők is mellénk állanak, mikor nekünk lesz szükségünk reájuk. Neveljünk belőlük egyházfentartókat. Tartsuk felszínen ezt az ügyet, hogy mi is felszínen maradhassunk.