Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)

1915-09-11 / 37. szám

1915 EVAMQ&I

KJÜS ORALLO 355 megoldása soká nem késhet, mert ránk virrad a nagy nap s tétlenségben talál. Méltóságos közgyűlés! Határainkon dul az élet-halál hare. Legjobbjaink ontják vérüket s áldozzák életüket, ezren és ezren egészségüket a haza oltárán. Nem volnának hőseinkkel szemben nékünk is kötelességeink ? A véres háború után kell, hogy jöjjön a könyörülő szeretet munkája évtizedeken át, mely bekötözze a fájó sebet. Örök szégyen volna számunkra, ha a szeretet eme munkájában a főrészt, mi, mint a Krisztus egyháza ki nem vennők. Tisztelettel indítványozom azért, maradjon esak meg egyetemes egyházunk az 1910 éui határozatánál. Épitsük esak fel a a háború rokkantjai, elsősorban evangelikus rokkant hőseink számára azt a rokkantak házát — gondoskodjunk esak mi számukra békéről, nyugalomról a háború után, kik a háborúban a mi békénket, nyugalmunkat megóvták. S induljon meg e cél érdekében már most az egész vonalon és teljes erővel a gyűjtés! A mi pedig öszszeg még fennmarad, segittessenek az eddig is fennálló s többnyire tengődő szeretetintézményeink, különössen árvaházaink, hogy hós katonáink árváiról is kellőképen gondoskodhassunk 1 — Az idő int, igyekezzünk, nehogy a nagy ünnepen az ünneplők sorában az utolsó helyre szoruljunk ! E történelmi időkben — ugy vélem — a legmagasztosabban igy hódolunk a keresztyénség, Luther s a reformátió szellemének. Mayer Pál ev. lelkész. Gyurátz püspök hörleuele. Nagytiszteletü Lelkész Úri A mult évben kitört világháború, mely hazánk jövője felett is dönt, még folyton dul s amerre halad, vértől áznak a mezők, romokba dőlnek városok, falvak, flz északi óriás hatalom, amely a szerbek védelmének ürügye alatt azon elhatározással indult ellenünk, hogy nemzetünket legázolva nyisson utat Konstantinápolyhoz, xerxesi táborral vette ostrom alá a Kárpátokat. Ezekben folyt le az élet-halál harc, amelynek eredményétől függött, vájjon zsarnok parancsa hangozzék-e ezután a Duna-Tisza völgyein, vagy megmarad az ezer éven át annyi áldozattal oltalmazott szabadság. A kárpáti harcok a hazánkat védelmező seregek diadalával végződtek. Uitézeink a hü német szövetséges csapatokkal együtt küzdve vérük omlásával megvédték a határt, vitézségükön, mint sziklafalon, megtört minden támadás, a százszor megujitott s visszavert rohamok után az ellenség erejét, reményét vesztve vonult vissza. A magyar győztesen állotta ki a megpróbáltatást s a Kárpátok ormain s völgyeiben vivott diadalra ugy tekint, mint egy jövő szebb korszaknak zálogára. fl hazát védő hosszú, nehéz küzdelem azonban áldozatokat is követelt. Amig kellő véderő gyűlhetett össze a határon, az orosz csapatok több szoroson át betörve kegyetlenül dúltak a Kárpátok mentén fekvő megyékben, fl rabló hordák ahol megjelentek, ott maguk után feldúlt, elhamvasztott községeket hagytak hátra. Számos község teljesen elpusztult s összesen több, mint 5000 ház omladéka tanúskodik a durva ellenség rablótámadásairól. A mindenéből kifosztott, földönfutóvá lett lakosok a vész után szülőföldjükre visszatérve, ott esak romokat találtak. Öreg szülők, akiknek fiai, nők, akiknek férjei a csatatéren véreztek a haza védelmében, nyomortól hajtva, csüggedten kerestek menedéket az idő viszontagságai ellen elpusztult hajlékuk romjai között, uagy földbe uájt gunyhókban. Ők szenuedtek azon uész csapásai alatt, amellyel az ellenség egész hazánkat fenyegette. Hogy a mi határainkhoz, községeinkhez ne juthasson el az ellenség, hogy a mi békességünk háboritlan maradjon: ezért az ő fiaik is küzdöttek. Ennek tudata kell, hogy tettre hiúja a részuétet minden magyar honfi keblében, fl Kárpát uölgyét lakó rutének, tótok ezer éu óta jó testuérei uoltak a magyarnak, egysorban ontották uérüket a szabadságért uiuott hereokon. E honfitársakat mikor nyomorúságba uetette őket a haduész, nem hagyhatjuk magukra. A háború uihara feldúlta házaikat, koldusokkép szórta őket széjjel, fl magyar társadalom hiuatra van arra, hogy mentésre nyújtsa feléjük jobb kezét, hajlékot emeljen a szerencsétleneknek s helyreállítsa az elpusztított községeket s ezekben a templomokat, iskolákat. A könyörület ezen áldozata világosan tanúsítja, hogy a magyar ma is hiven követi régi elődeinek példáját, akik testvéreket láttak más nyelvű polgártársaikban is s amijök volt, velők megosztották; másrészről az a segély, amellyel a hajléktalanokká vált ruténeknek, tótoknak házakat, templomokat építünk, egyszersmind áldásnak fog bizonyulni nemzetünk életére. Ha az elpusztított falvak a nemzeti társadalom nagylelkűségéből újra felépülnek, ha a testvér részvétével épített házban talál békés lakást az orosz fegyverektől űzött kírablott rutén, tót, román nép: uj otthona őt mindenkor a magyar testvér-szeretetre emlékezteti s elszakithatatlanul idefüzi szivét, lelkét a magyarhoz. Ha izgatók, ámítók kisértenék őket hűtlenségre, ott esak ez a visszhang kél ámitásukra: ezt a házat a magyar testvér nagylelkűsége építette, ebben min-