Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)

1915-08-21 / 34. szám

191 5 EVANGELIKUSj ŐRÁLLÓ 326 az ínségbe jutott testvér Jelé hajtotta. Egy elkülönített életet éltek: parcellázták a közös kötelességet, a közös nyomort, a közös örömet és bánatot. Ez a parcellá­zás a keresztyéni, az evangéliumi sze­retetmunka pallérszabálya. Ne idegenkedjünk ettől ma sem. Le­het az az egyetemes, az az államilag kezdeményezett s államilag szervezett apparátussal keresztülviendő rokkant­gyámolitás a legsikeresebb (adja a jó Isten), az nem jelenti azonban, hogy mi — amellett, hogy mint egyház s mint ilyen az államtest tekintélyes tagja erőnkhöz mérten kivesszük a részünket — egy bel­terjesebb akciót ne folytatnánk intra mu­ros, a saját falainkon belül. Mi lelkesedünk a mi autonómiánkért. Drága örökségünk és erős várunk az. Ösi jogunk, de legyen uj kötelességünk szabályozója. Csináljuk meg, amint meg­csináltuk (és el is játszottuk) a közokta­tási téren, csináljuk meg az autonómiát a közkharitász terén is I Kötelesség ez. De csak úgy — szemre. Érdeket takar. Most olvastuk egy kath. főpapnak az orsz. kath. szövetség elnöké­hez a hadi árvák gondozása ügyében intézett levelét, melyben figyelmébe ajánlja a szövetségnek, hogy a hadi árvák kat­holikus vallás szerinti nevelésére gondja legyen. íme : az egyház. Látszólag a gyer­meket védi, holott saját érdekét őrzi. Mi ne érdekből csináljunk egy bel­terjes rokkantsegitési akciót. Nem. Köte­lességből. És a legkeményebb a legkat­hegorikusabb kötelességből szeretet­ből. Ingyen. A szeretetért — mi idealis­ták vagyunk szeretet az ellenérték. Hűségért hűség. Hiszen a nélkül, hogy ez volna célunk, magától, önként fog az lélekerőként visszaáramlani egyházunk közszellemébe. Hogy lehet egy külön, egyházi rok­kantsegitési akciót folytatni ? A legelső, amit elvár tőlünk a mi Urunk : ne taszítsuk el a szolgálatra kép­telenné nyomorodott, vagy munkaképes­ségét részben elvesztett egyházi alkal­mazottainkat, ha hazajönnek elnyomorod­va. Ne mutassunk ajtót nekik. Vannak nekünk hadbavonult, sőt már talán rok­kanttá vált harangozóink, temetőőreink, helyenként fizetett gondnokaink, iskola­szolgáink, pedellusaink, egyházfiaink, a kik talán már is keserű lélekkel, remeg­ve várják: mikor nem jár majd a fizetés ? Ne hagyjuk el őket 1 Nem szabad, nem lehet elhagynunk. Nem szabad! . . . Ki végzi helyettük a munkát, ha ők teljesen munkaképtelenek ? Helyetteseik. Honnan vesszük a pénzt, mellyel ezeket fizetjük ? Minden egyház még a legsze­gényebb is, ha azon a gyűlésen, melyen hős alkalmazottjának, szolgájának helyet­tesítéséről lesz szó, vállalni fogja azt a pár percent adótöbbletet. Kiáltani fogjuk, ha kell: ez kötelességük ! Kötelességünk! A nem egyházi alkalmazásban, de egyházi keretben élő rokkantak ügye már nehezebb. Hol és hogyan? Mennyinek mennyit? És főként: miből? . . . Ezek részletek, mégis ezektől függ a lényeg. A szeretet mindenekre elég­séges, az majd kinek-kinek megsúgja : mit tegyen ? Vegyük ezt a kérdést is gondolko­dás alá. Az lesz a legnagyobb egyhá­zunk, amelyiknek kebelében legkisebb lesz a — nyomor. Az lesz a legharso­góbb dicséret, ha elnémul a — jöj és panasz. Az lesz a leggazdagabb egyhá­zunk, amelyik mindenét a háborús sze­retetakciókra „tékozolta", amelyiknek most nem lesz — vagyongyarapodása. Ha pe­dig lesz, e vagyongyarapodást a legma­gasabb számvevőszék fogja jóváhagyni. — szikla —

Next

/
Thumbnails
Contents