Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)
1915-07-17 / 29. szám
1915. EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 278 lamit: amit ó adott, szivet. ]ó szivet, szeretetet az ő itthagyott kicsinyei iránt. Az állam, a nagylelkű magyar állam bizonnyal alányúlik majd hatalmas kezével ezekhez a fekete-kendős, fekete-kalapos, szomorú arcú kicsinyekhez. Csak egytől félek. Attól, hogy még árvábbakká teszi őket, mert kiemeli az édes anyjuk, a minden támogatásra rászolgált hős-özvegyek kebeléből, a családból. Nekünk, kik a mi örök Mesterünktől tanultuk a kicsinyek gondjának felvevését, kik a szeretet szent Veszta- tüzének hivatott élesztgetői vagyunk, e nagy árvanevelési akcióban fejjel és szivvel, tervvel és buzgó munkával részt kell vennünk. Segitenünk kell az államot. Meg kell osztanunk vele ezt az áldott épitő munkát. Hogyan ? . . . Egyházi lapjaink a Protestáns Országos Áruaegylet választmányi üléséről tudósítást hozván egy Amerikába szakadt honfitársunk — Soboslay ]. dr. — levelét közlik, melyben két hadi árva neveltetésére »álalkozik . . . Milyen fehér, derűs, meleg jelenség ezekben a tüzvörös, vérpiros napokban. Leközölt levelének egy mondata különösen meleg és okos : „Óhajtanám, hogy az árvák tehetően testvérek legyenek, hogy ne kelljen őket egymástól elválasztani.' 1 Az állam nem tektnthet a szivek vonzódására s a gyermeket — ha úgy kívánja az egységes gondozási terv — kiemeli szokott környezetéből, elszakítja testvéreitől, Soboslay dr. is ettől akarja megóvni védenceit. Maradjanak együtt s a kis fészek, melynek fenntartóját elsodorta, leverte a nagy vihar, ne szóródjék széjjel. Nekünk állást kell foglalnunk a családban meghagyó állami árvanevelés mellett ! Oh csak azok a mi gyülekezeti pénztáraink volnának valamivel nagyobb teljesitő képességűek, esak volna nekünk egy pár százezer koronánk erre a szent célra, mindjárt tehetnénk valamit. Mit? A saját árváinkról, az evangelikus hadi árvákról |magunk tudnánk gondoskodni. De talán „ százezrek nélkül is lehet. Lehet, csak az az áldott szent tüz lobogjon e lépésnél a szivünkben. Ismerek gyermektelen, családtalan családokat, kik ilyen elárvult családok, ilyen hadi árvák gondjait készséggel felvennék. igy ha ki is szakittatnának a megszokott, a kedves körből, de családi melegség várná őket az uj otthonban is. De vannak gyülekezeteinkben — hála az evangélium pedagógiájának — jószivü emberek, kik — ami a legfontosabb — a mindennapi táplálékkal, a kenyérrel ellátnák szívesen ezeket a szomorú kis gyermekeket; ma egyik család, holnap a másik. Mindaddig, mig ügyük elintézve nincs. Ideiglenesen igy is lehet. De állandóan is lehet istápolni. És pedig elkerülve az önérzetüket sértő, a megalázó „árvatartás £ £-tól, jó fizetéssel járó munkaalkalom szerzésével a nagygondu özvegy számára. Hinni akarom, hogy a háború után a magyar házi ipar, annak különösen a nő- és gyermekerőt foglalkoztatni tudó ága, nagy lendületet vesz. Városok majd ingyen-földek osztásával, u. n. gyermekfalvak létesítésével fognak a földmives árva-családok fenntartásáról gondoskodni. Nekünk is jut e munkából — ismétlem. Akarjuk, hogy jusson. A lelkészeknek és egyházaknak. Mi lelkészek kisérjük az árvák sorsát résztvevő támogató szeretettel, egyházaink kivált azok a tehetős egyházaink — pedig a közösség hatalmas segítő erejével. Egyik-másik gyülekezetünk maga láthatja el a saját árva- családjait. Csak ismerjük fel teendőnket e téren. Csak valljuk be, hogy az evangéliumnak — már pedig mi evangéliumi egyház vagyunk, van embermentési programmja is. Tanácskozzunk gyűléseinken ennek a programmnak munkábavevéséről — szikla —
