Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)

1915-05-01 / 18. szám

1915 f VANGELIKUS ŐRÁLLÓ 176 gani és zörgetni templomaink: nem a szivünk ajtaján. Készüljünk — fogadásukra. És pedig e nyomor elleni szent készülődésünkbe vigyünk valami sikerrel biztató stratégiai elveket, fí tömegnyomorral szemben szervezzünk tömegjótékonyságot s a milliók harcában egyénileg veszteseket egyenként istápoljuk. Legyen ez a mi karitászunk stratégiája. E szent harcban a hadtápvonalaink hálózzák be az egész társadalmat s juttassák el a nagy összegek morzsáit azokhoz, akiknek e morzsák egész kenyereket jelentenek. Egyházközségeinkben tartsuk nyilván a nyomorba jutott testvéreinket s mindaddig, amig felülről nem jön segítség, a magunk erejéből, a magunk hitének és szeretetének erejéből támogassuk a kétségbeesés felé szédelgő lelkeket. Gyönyörű munka. Szent feladat. És mi sem fogja fényesebben igazolni a mi életrevalóságunkat, mint ha ez évben egyházi gyűléseink megalakítják fent és alant az inségalapokat, megkezdik a gyűjtéseket s az államtól e szent célra bizton remélhető nagyobb dotációval megalakítjuk az egyetemes segitő alapot, mely mindenütt lenyújtja karjait, a hol a nyomor előrenyújtja polypesápjait. Lehet, sőt fölöttébb valószínű, hogy e nagy gyógyító akció állami kezdeményezéssel fog egyetemlegesen megindulni. De mi ne várjunk reá. Nem lesz baj, ha e harcban elől leszünk. Ha mi e nagy feladatot átlátva s megértve, már most fogunk hozzá a megoldásához, csak elismerés jár érette. Sőt ha nem is járna, hiszen kötelességteljesitésért csak azért jár jutalom, mert a kötelesség nem teljesítések kezdenek divattá válni, akkor is cselekednünk kell. És bevallom : érdekből. A saját érdekünkből. Minden megvigasztalt, reményre hangolt sziv felismeri bennünk — testvérét, egyházunkban — gondviselő édes anyját. Ragaszkodni fog e nehéz időkben erősebb vonzódással, mint valaha. Én nem tartanám olyan túl merész gondolatnak, hogy Ur 1915. esztendejében nem arról tanácskoznánk gyűléseinken, hogy melyik iskolánkat államosítsuk, mennyi napidijat adjunk kiküldötteinknek, hanem hogy : melyik egyháznak mennyi az özvegye és árvája s van-e miből segítenie azokat ? ÉIzt is megérteném, ha Gyámintézetünk az összes fórumain ezt a szeretetmunkát vállalná kötelességéül — ma, a háborús időkben. . . . Uj utakat vág előttünk a háború Menjünk, amerre az Ur vezet. Egyházunk dicsőségét ezen az uton fogjuk megtalálni. Tömörüljünk a háborúnak ama sötét kisértő társával szemben! Készüljünk a nyomor „Hol ueszünk kenyeret". Az Ev. Őrállóban mostanában sokszor olvastam a lelkészek fizetésének rendezéséről irott cikkeket. Egyik cikkíró igy, a másik ugy gondolná a kérdést közmegelégedésre megoldhatónak a háború után. Ez mind igen szép és szükséges dolog is, hogy a lelkészek fizetésének kérdését most is felszínen tartják és már előre felhívják az intéző körök figyelmét a fontos kérdésre. Mert míg a lelkészi fizetés legalább ugy nem lesz rendezve, hogy tisztességes megélhetést nyújtson a lelkész családjának, addig a megélhetés gondjaival küzdő lelkész csak tengődik gyülekezetével együtt, mert minden gondolata azon kérdésben merül ki családjában : „Hol veszünk kenyeret, hogy ezek egyenek"? Hát még most, hányszor jut eszünkbe ez a kérdés mindennapi foglalkozásunk közben ? Pillanatra sem tudunk tőle szabadulni. Minden nap velünk ébred ez a gondolat és mikor este lehajtjunk fejünket pihenőre, nem tudunk aludni a kérdéstől: „Hol veszünk kenyeret, hogy ezek egyenek ?" Különösen azon lelkészek vannak igy, mint jó magam is, a kik kisebb városban, anyagilag is gyenge, kicsiny egyházközségekben élnek, a hol terménybeli fizetése a lelkésznek nincs, hanem kenyeret, fát készpénzben kénytelenek venni. Az az 1600 kor. fizetés hogyan osztassék most fel, mikor mindennek kétszeres, sőt háromszoros ára van ? Kenyeret, tüzelőt és ruházatot mikor és mennyit vehet az a hatod, vagy még többed magával levő lelkész, a kinek a háború előtt is kevés volt a megélhetésre fizetése ? De még ilyen helyeken van kórház is. Minden nap jön hozzá egy-egy szerencsétlen sebesült, vagy beteg katona hitsorsosa, a kit nem bocsáthat el csupán lelki vigasztalással. Hát még a különböző alkalmi gyűjtések, melyekben a lelkész nevének mindig a gyűjtő iv elején kell lenni, mert különben megszóllásnak van mindjárt kitéve ! Azt mondhatjuk, hogy a háborúnak igazi áldozatai mi vagyunk, kis városban élő lelkészek, mert eddig is csekély fizetésünk nem volt elég családunk eltartására. Most pedig a háború által okozott rettenetes drágaságban helyzetünk igazán kétségbeejtő. És hooa fordulhatunk segélyért ? Egyház községünk maga is segélyre szorul, tehát helyzetünkön nem képes javítani. Közegyházunknak számunkra nincsenek segélyforrásai? Családunkban kicsinyeinkkel esak Istenhez fordulhatunk: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma"! y j