Evangélikus Őrálló, 1914 (10. évfolyam)

1914-12-12 / 50. szám

4S3 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1914 a fiatalos kedvnek — azt szeretném mondani — gyermekies kedélynek a jegyében. Ennek a két dolognak az egyesülését csodáltam én meg, azt a körültekintést és ifjú kedélyt, mely lépten-nyomon szemeimnek elébe tünt s amelynek nyomát viseli az amerikai mű. A második pedig az amerikai vendégbarátság volt — hospitality 1 Meleg légáramlat gyanánt környezett mindenütt, engem és barátaimat egyaránt. Bárhol álltunk, uagy mentünk légyen is, ennek a barátságnak légkörében lélegzettünk. Igen, majdnem akarat-nélküliekké változtatott, amikor minden tervünket megelőzte. Mint a barátság zálogait küldtek helyről-helyre, mint jó barátokat, mikéntha mindig ismertek volna. Olyan élmény volt ez, melyért mindannyian - hiszen melyik németet ne érte volna, aki oda át volt — mindig hálásak leszünk. Ez feledhetetlen. De bármily szép és nagylelkű volt is ez, nemzetük még egy feledhetlenebb dolgot müveit mirajtunk, fíz 1870. év ama rémes napjaiban, amikor annyi és annyi német rekedt Párisban, aa amerikai nagykövet volt az, aki védőszárnyai alá vette. És amit Amerika akkor tett, azt teszi ma is mindazon polgártársainkkal, akiket — fájdalom — ellenséges országokban lepett meg a háború s igy elzárnák otthonuktól. Mindje az amerikai nagykövetek gondjaira bizatott és mi egészen biztosan tudjuk, olyan biztosan, mintha már megtörtént volna, hogy ez a gondoskodás a legjobb és leghivebb lesz. Barátaim, ez baráti készség, mely nem conventionális többé, baráti szolgálatok, melyek azonosak a kátéval: „Add meg a mi mindennapi kenyerünket és jó barátokat" mert ez a kettő együvé tartozó. A nyilt kérdés, mely feleletre vár, hogy Önök miért oly jó barátaink, gondolkodóba ejt, mert a válasz, melyet talán napokkal ezelőtt még adtunk volna: mert vérrokonaink - ma nem áll meg többé. Ez már a múlté! fídja Isten, hogy a jövőben ismét ezt felelhessük, de egy esemény, mely csak nem rég feltépte sziveinket, bebizonyította, hogy a uér sem süriibb viznél. Hát hol van akkor ennek a barátságnak a legmélyebb rugója? Talán abban a körülményben, melyet az előbb érintettem is, hogy oly sok testvérünk van tul a tengeren, hogy őket oly szívesen fogadták, hogy sokat munkálkodtak Amerika testének és szellemének felépítése körül és hogy köztünk annyi amerikait, mint barátot látunk? Minden bizonnyal ez is igen fontos dolog, de nem az okok leguégseje. Hölgyeim és uraim! Ahol erős, sziklaszilárd viszony forog fenn, ott mindig a legmélyebbről van szó, A történelem a bizonyság e pillanatban, faogy miről uan itt szó, a történelem gyémántvesszővel karcolja szemeink elé: mert hözöt szellemünk van, mely lehat a szivek gyökeréig. Igen, mert közös szellemünk van, mely lehat a szivek gyökeréig, azért vagyunk mi barátok! És milyen természetű szellem ez? Nos, ez a mélyen vallásos és erkölcsi kultura szelleme, melyet sok évszázad után megértünk és amelynek méhéből szakadt ki ez az amerikai hatalmas magzat. Ehhez a kulturához három dolog szükséges, helyesebben, három pilléren nyugszik. Az egyik pillér mindenegyes emberi lélek végtelen értékének elismerése, tehát a személyiség és eqyéniség elismerése. Ezt megbecsülni, ápolni és akarni kell. Ez kulturánk egyik pontja. A második pont annak a kötelességnek az elismerése, hogy ezt az éppen nevezett értékes életet minden nagy eszményért: „Istenért, szabadságért, hazáért" mindig kockára tegyük. Értékeljük azonban bármilyen magasra az életet, mi amerikaiak és németek, az életet, az ember-életet — kész örömmel és habozás nélkül vetjük áldozatul, ha nagy dolog kivánja. fí harmadik pillér a jog tisztelete és a minden vonalon és minden közösségben való erőteljes szervezeti képesség. Egyéniség, eszményekért mindent feláldozó kötelesség, jog és szervezés — ime, ezen a hármas oszlopon épült kulturáual szemben egy másik kultura emelkedik tekintetem elé, a horda kulturája, melyet patriárkhalisan kormányoznak, azé a tömegé, amelyet despoták söpörtek és tartanak össze, a byzanci — nagy kört ivelek — a mongol-moszkoivita kultura. Hölgyeim és Uraim! Ez is kultura volt valamikor; de nagy ideje annak. Nem birta ki a 18. század világát, még kevésbbé a 19. századét és most ime a 20-ban feltör és fenyeget minket — ez a szervezetlen tömkeleg, ez az ázsiai tömeg fenyeget — mint a puszták sivár homokja elözönlendő mezőinket. Ezt nagyon jól tudjuk. Ezt tapasztaljuk. Éppúgy tudják az amerikaiakis és tudnia kell mindeneknek, akik kulturánk tala4 ján állanak és éles tekintettel mérlegelik a jövőt' ők is tudják, hogy most: „Europa népei, mentsétek meg legszentebb javaitokat!" Ez a mi kulturánk, az emberi nem legfőbb kincse, kiuáltképen háromnépre, úgyszólván egyedül hármunkra bizatott: ránk, az amerikaiakra és — az angolokra! Én tovább nem szólok. Elfödöm fejemet! Kettő még itt van, annál szilárdabban kell összefogntok ott, ahol a kultura zászlajáról van szó. Minden a kockára vetve, szellemi létünk és az amerikaiak tudni fogják, az ő existenciájuk is. Közös a kulturánk és közös a kötelességünk is azt megvédelmezni l