Evangélikus Őrálló, 1914 (10. évfolyam)

1914-11-28 / 48. szám

526 dás ma, mikor egy-egy folyó is — a hadviselő feleket elnyeléssel fenyegetvén — tengerveszedelmet rejt magában 1 Mit mondjon s nevezzen meg a keresztyén pap a háború okául? Mást nem nevezhet meg, mint a bűnt, az emberi bűnt, melyben benfoglaltatik mindazon szerefetlenség és önzés, mely miatt az emberiség hadakozó része már nem bírt békeségben megférni egymással. Akárcsak Noe idejében, ugy megtelt a vétkek mértéke l Es a mint akkor Isten özönvizet, ugy most a világháború büntetését bocsátotta az emberiségre. Nagy háborúnak nagy oka lehet csak, s ezen ok: a mérhetetlen emberi bűnáradaí 1 De vájjon csak papi felfogás ez? Nem. Én azt hiszem, hogy a pártatlan történetírás szelleme a papi felfogást általánosítani s igazolni fogja. Ezen felfogással nem ellenkezik még azon fejtegetés sem, mit gyakran olvashatunk mostanában, hogy tudniillik a háború szükséges, áldásos, mert az elpuhult embereket felrázza, sivár leiköket nemesítve komolyitja s mélyíti és igy jobb jövő alapjainak lerakására vezérli. Ez és más hasonló beszéd mind megegyezhető fenti papi, azaz helyesebben: vallási, valláserkölcsi felfogással, melynek lényege a háború okának az emberiség bűnhalmazában való keresése. — E bűnhalmazban ott találják az orosz telhetetlenség területnagyobbitási önző vágyát, a szerbek király gyilkossága bűntényét, az angol kapzsiságot és pharyzeismust, a franciák németgyülölete revanehe-tüzet és a vallás kivetését az iskolából. No, és mi? Ausztria-Magyarország! nem bűnöztünk? Hát bizony — s ezt a kaján ellenség is látta, hiszen mire épitette volna sötét terveit az orosz meg a szerb, ha nem arra, hogy — mi széthuztunk s örökösen pártoskodtunk? Az oldott kéve széthull. Diseordia maximae res dilabuntur. írjak, beszéljek arról az egyetemes, hazaszerte s Európában uralkodó cynismusról, hatalmi s él1914 vezeti vágyról, mely az evangyéliomi engedelmességet, önmegtagadást és a minden erények anyját: a szeretetet pusztította? A keresztyén orosz és az angol ránk citálja persze a szentírásból, hogy az ellenséges szerbnek meg kellett volna bocsátanunk nemcsak kétszer, mint meg is tettük, de 77-szer. Mit feleljünk erre ? Emberileg mást nem mondhatunk, mint azt, hogy a ki fegyvert fog és vele trónörököst öl s másokat is elpusztítani akar, annak — az Evangyéliom szerint — fegyverrel kell elvesznie. A ki pedig fegyverrel elvész, az le van verve. Vájjon e nagy háborúban ki lesz leverve? Győzelemért imádkozik ugy az entente, mint a német s osztrákmagyar 1 Sőt a töméntelen pogány is ezt kéri isteneitől! Kitt hallgason meg az ég? A felelet részünkről itt más nem lehet, mint az, hogy isten igazságosan cselekszik mindig, mi pedig bizunk igazságunkban, de bizunk mindenelőtt s hiszünk az Istenbe és pedig alázkodunk előtte mennyei kegyelemért s fegyvereink diadaláért esedezvén! A győzelem pedig rendszerint a háború végét is jelenti. Ismerve már most s elismerve a háború okát, tudniillik a bünt, tisztába jöhetünk a háború megszüntetésének vezérgondolatával is, mely más nem lehet, mint a győzelem eszméje. De ki győz a háborúban, kérdjük újra? Az államkincstárak és a térkép igazságai szerint, az, a kit hadisarc nyerése, vagy területnagyobbitás illetend. — E megoldás azonban nem egyezik a fenti papi s vallás-erkölcsi felfogással és aztán a história is beszél nem egy vereséges, u. n. pyrrhusi győzelemről is. Ám mondjuk ki kereken, hogy, ha a háború oka a bűn, akkor a háborúban annak kell győznie, a ki bűneit megbánja, jóvá teszi s megtér az Isten törvényeihez. Térjetek meg tehát, — hadviselő felek! Bánjátok meg vétkeiteket! Legyetek azon, hogy a mi rosszat cselekedtetek, 4S3 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ