Evangélikus Őrálló, 1914 (10. évfolyam)

1914-10-17 / 42. szám

458 mert azzal tisztában kell lenni minden gondolkodó evangélikusnak. Inkább a lehetőségről kell szólni. Hogyan, miképen?! Mert az bizonyos, hogy az eszmének megvalósulása oly nagy áldozatot követel jómodu, gazdag Urainktól és szegényebb hiveinkiói, egyházainktól, a milyen nagy áldozatot tudtak hozni és hoztak is ezek a reformatio üldözése idejében egyházukért, a hitért s a bibliáért. Szinte kétségesnek látszik, főleg a jelenlegi viszonyok között s az ezeket követő időkben, hegy képesek leszünk-e oly nagy lelkesedést az egész vonalon ébreszteni, a mely a szükséges áldozatokat meghozhatja? Talán igen, talán nem 1 Igen, ha a református testvérekkel tudur.k teljesen egyet érteni ez eszmét illetőleg s akarunk is együtt munkálkodni s egyült áldozni. Azonban nem, ha ezt elérni nem fogjuk tudni. Első teendőnk tehát az kell, hogy legyen, hogy a Protestáns irodaimi Társaságot, az Országos Református Lelkész Egyesületet, a többi református testületeket és hivatalos fórumokat nyerjük meg az eszmének. Ha itt szivesen veszik s a mi egyházunk testületei és összes fórumai is oly lelkesedéssel fogadják az eszmét, a milyennel az irodalmi szakbizottság fogadta, akkor a Magyar Bibliai Társaság 1917-re kiadhatja az első bibliát. A magyar Protestantismus dicsősége lenne, ha a 400 éves évfordulót ezzel ünnepelné meg. TÁRCA. 1 Öcsémhez. Ha jő az este, andalogva Belenézek a gyertyalángba : Gyakran jelensz meg énnekem Eltávozott öcsém, lelkem. Azok a régi gyermekévek, Lelkemben halkan elregélnek, Mindarról, mily bohók valánk. . . De sokszor korholt jó anyánk. 1914 Most, hogyha rólad szó esik, Anyánk csöndesen könnyezik. Ml meg búsan fejünk lehajtua Emlékezünk a letűnt napokra. Tudom a tábor tűzhelyén Nem vagy a régi már öcsém. Eddig vidám gyerek valál, Most zúg körötted a halál. Gyermekszíved most férfiguzsba Kötözve indul a vészes útra. . . S ki tudja, melyik virradat jelenti hős halálodat. Mire feléd száll e sorom, Hogy légy simítva homlokon Csókoljon: tudj a magas Ég, Kicsiny öcsém, vaj' élsz-e még. Ne búsulj azért jó öcsém 1 Szomorkodjék, ki hon henyél. . . . . . S amig őt igy deritgetem Majd hogy meg nem szakad szivem, Szántó Róbert. Mélyen tisztelt Szerkesztő Url Már meglehetős régen forr bennem egy gondolat, mellyel azonban nem tudtam mindezideig felszinre vergődni. Annak idején azonban én is megkaptam egyházmaróii testvérünktől, Bobál Samu lelkész úrtól egy brossurát, melyben a gyermek istentisztelet megtartására serkent bennünket, mert „fogyunk, pusztulunk!" Ez a két szó feltámasztott, szólni késztetett engem is! „Hogy őt (t. i. Krisztust) megismerje s kövesse minden fogékony gyermeki sziv s hogy később az életben ő legyen vezére, Üdvözítője, erre törekszik a vasárnapi iskola és a gyermekistentisztelet," mondja e könyvecske. Igen ám, ha nem volna e pár sorban a modern gyermek szemében két rettenetes szó belekeverve: az egyik az iskola, a másik az istentisztelet (elég sajnos.) Bizory mindkettőre manapság ifjuságunk csupán a feltétlen, a szülői és tanitói parancs következtében jár el s ha esak ieheti kijátSza mindkettő előre lató gondoskodását. Igen nagyon kevés a protestáns ifjúság azon száma, kit sziue kerget templomba, iskolába, plane vasárnap! Nem, ezen régi elavult eszközzel nem fogunk sohasem célt érni, Sionunk népe mindég 462 EVANGÉLIKUS ŐRÁLLÓ