Evangélikus Őrálló, 1914 (10. évfolyam)

1914-09-26 / 39. szám

1914. EVANGELIKUS ÓRÁLLO zásu, megbízható egyházfagok munkába állításáról, akik az óvónők áldott hivatásának betöltésére vállalkoznak. Ha nem elég a vasárnapi istentisztelet a hivek épitésére. Az enyhülésre vágyó szivek előtt naponként nyiljék meg mindenütt az Istenháza. Az együttes buzgólkodásnak biztató, nyugtató, hiterősitő hatását ne nélkülözze senki hiveink közül. De különösen az ifjúság gondozására kell igen nagy súlyt helyeznünk. A jövendő nemzedék irányításától függ jövőnk boldogsága. A ma élő nemzedék elközönyösödött az evangéliom istenien szép életfelfogásával szemben Nem tudja igazában megérteni s felszívni magába a jézusi eszméket. Nemzetek, népek, egyházak élete e világháborúval fordulóhoz jutott. Az emberiség külső kulturával épített hajlékának falára felirta már az isteni kéz a nagy ítéletet: Mene tekel 1 Munkánk lelkesedésünk, kitartásunk, buzgóságunk, evangéliomi hűségünk tegyen bizonyságot Isten és ember előtt egyaránt arról, hogy nem vagyunk könnyűek, hanem megérdemeljük az életet s a jövőt. Ha valaha volt ideje a lelkipásztori munkának és az építő belmissziónak, ugy az a mai kor. Fel tehái a munkára, „szégyen reá, ki mostan vesztegeli" Raffay Sándor. Ismét elkéstünk! Ide s tova hat hét óta folyik a nagy világháború. Édes magyar nemzetünk fiai: testvéieink, véreink kezdettől fogüa harcolnak, s ontják vérüket — az igazságos ügy védelmében — Istenért, hazáért, királyért! Evangelikus hitsorsoaink is ott küzdenek, a távoli csatamezőkön, a haza többi hü fiáual együtt. Hat hét óta tart a katonák vándorlása. Az épek, egészségesek mennek, a sebesültek jönnek. De mennek, sietnek vissza újra, a felgyógyult sebesültek is. flz egyházakra különösen most hárul — e vérzivataros nagy időkben, — a legmagasztosabb feladat, a legszentebb kötelesség: az Istenbe vetett üdvözitő hitnek megszilárditása a harebamenő honfiak és hadfiak szivében. Bizonyára teljesítettük és telje2175 sitjük hiven e téren is szent kötelességünket, midőn intjük, serkentjük, buzditjuk, lelkesitjük katonáinkat az Isten igéje diadalmas fegyverével. Ám a szó elröppen! Talán csak egy-két szó, egy-két gondolat marad meg a hirdetett Igéből a rengeteg fáradalmakat kiállott, annyi izgalmakon keresztül ment katonák lelkében. Ám ez is valami. Vigasztaló, megnyugtató érzés édes derűje, melegítheti keblöket a harci zaj elültével ama talán még mindig fülökben csengő Igék feletti elmerengéseikben. De kérdem: nem kellett volna-e még többet is tennünk, nem kellett vona-e nemcsak elröppenő szóval, hanem nyomtatott betűvel is ellátnunk harcba indult fiainkat? Tovíbbá: nem kellene-e sebesülten visszatért hitsorsoainknak is hasonló szellemi, lelkitáplálékot nyujtanunk ? A többi — póm. kath. ref. és zsidó — egyházak e téren is megtették a tőlük telhetőt, hamarosan, idejekorán. Így a róm. kath. vallású katonák részére a Szent István Társulat két kicsiny, ájtatos elmélkedéseket, rövid imákat és a szentírásból (!) uett „vigasztaló idézeteket" tartalmazó füzetet adott ki. Az egyik — az „Imák és Intelmek" c. — a háborúban levő és küzdő, a másik — „Bizzál, fiam/" c. (melyet 8 szép kiuitelü kép is diszit) — a megsebesült katonáknak szól. Mindkettőt ingyen osztják százezerszámra. (Az egyiken, a 80 oldalas kis füzeten jelezve is van, hogy „Ez a könyv a Szent István Társulat adománya a sebesült harcosok számára.") Mindkettő, de különösen a „Bizzál, fiam!" c. füzet nagyon ügyesen összeállított kis ájtatos könyv. — A ref. testvérek is már négy héttel ezelőtt kiadták : „Az Isten, ami reménységünk" e. szintén ügyesen megirt kis imakönyvet alkalmas szentirási- és énekversekkel ellátva. És vájjon evangelikus katonáink részére mi adtunk-e ki hasonló célból, hasonló tartalmú kis füzeteket, imakönyveket? Tudtommal eddigelé nem. Tehát ismét elhéstünhJ Hogy miért nem siettünk mi is ilyen szellemi, lelki táplálékkal is ellátni evang. hitsorscs katonáinkat, — ezt a kényes, lelkiismeretet érintő kérdést nem bolygatom, nem feszegetem. Ezzel most már ugy sem hozhatjuk he'yre a hibát. Mivel azonban a mulasztást, ha késve is, — de szabadjon hinnem — pótolni igyekszünk és talán sietünh is, szabadjon az illetékes tényezők szíves figyelmét tisztelettel felhívnom arra, a körülményre, hogy tulajdonképen kinek is kellene az emiitett kis füzeteket imakönyueket kiadni, még pedig három — magyar, német és tót — nyelven ? E kérdésnél velem együtt igen sokan, szinte talán valamennyien bizonyára a „Luther-Társasagra" gondolnak. S valóban neki