Evangélikus Őrálló, 1914 (10. évfolyam)

1914-07-18 / 29. szám

1914. EVANGELIKUS ORALLO 338 ket, de éreztük, éppen a vallástanítás következtében, hogy mindannyian egy törzsnek vagyunk a hajtásai, egy Atyának vagyunk a gyermekei. S ha valamely iskolában nem ez a szellem uralkodik, ugy azt mi is bajnak sőt bűnnek tartjuk, de annak okát nem a vallásban, hanem a tanitó gyarlóságában látjuk. A gyarló tanitó a számtan, a földrajz, történet, de minden más tárgy tanitása közben is oly különbségeket és ellentéteket szithat a gyermekek közt, amely a testvéreket ellenségekké teheti. De azért bolondnak kellene mondanunk azt, aki ezen felháborodva, tele tüdővel el kezdené kiabálni: Ki a számtannal, földrajzzal, történettel, stbivel az iskolából! Ezen az alapon a vallástanitást sem lehet onnan kiküszöbölni. fí türelmetlen, gyűlölködő vallástanitó egyes jelenség, mit áltálánositani egy volna a legnagyobb igazságtalansággal. Azután meg nem kerülheti el figyelmünket a szabadgondolkozóknak az a furfangosan kigondolt fogása sem, hogy ők távolról sem ellenségei a hitnek, a vallást ők is szükségesnek látják, esak degradálni akarják egy kicsit, a nyilvánosság teréről a magánkörbe akarják utalni. Hajh, de bajos itt meg nem látni a kilógó lólábat! Tehát ők, a vallás közismert védői, csupa szeretetből a vallás iránt ki akarják dobni a vallástanitást az iskolából. Ez csakugyan gyönyörű következtetés, melynek ereje előtt meg kell szégyenelnünk, nekünk szegényeknek, mivelhogy mi a szabadgondolat e nagy mérvű ajándékát nem vettük, legföljebb, ha józanul tudunk gondolkozni. És ez az a pont, ahol még egyházunk hivei közül is többeknek sikerült port hinteni a szemükbe. Nem veszik észre, hogy cukorpor alatt mérges labdacs rejlik. Ily módon történhetett meg, hogy egyik lelkésztársunk, látva a vallástanitásnak mostoha helyzetét a fővárosi iskolákban és a részleges „közvélemény" szélkakasának az uj szellők szerint ualó fordulását, komoly tervvel állott elő, hogy az iskolai vallástanítás helyett a családi körben való tanitást kell behozni.*) (A vallás ellenségei siettek is ezt a maguk diadala gyanánt kikürtölni az egész ország előtt.) S megkapta a felhatalmazást is, hogy próbálja ki a tervét és egy esztendő múlva tegyen jelentést tapasztalatairól. Nem akarunk előre Ítéletet mondani arról, ami a tapasztalatok egybegyűjtése után csak jövőre lesz aktuális, de az ügynek a fontossága megköveteli, hogy egyes pontokra már most is rámutassunk. Egyházunkban a uallástanitás kultiválása a család körében már régi dolog. Az üldözések idején, amikor nagyapáink lelkészeiktől és tanitóiktól meg voltak fosztva, a család templomában oktatták gyermekeiket vallásunk igazságaira. Ezzel azonban nem tudtak megelégedni, mert érezték, hogy itt nem elegendő a buzgóság, hanem szakavatott kezekre is van szükség. Ezért vitték gyermekeiket az erlikuláris helyekre, sokszor 8—10 mértföldnyi távolságra, hogy ott különb vallástanitásban részesüljenek az arra hivatottak által. Amint , azután az idők enyhültek s újra megnyiltak iskoláink, az artikuláris helyek felkeresése megszűnt, mert a vallástanítás rendszeres munkáját folytatta az újonnan megnyilt iskola. Így kaptuk örökségbe elődeinktől a vallástanitást, melyről lemondanunk a vallásunkhoz való jogos ragaszkodás és helyzetünknek józan mérlegelése nem engedik. A családi körben való vallástanitást, bár sokra becsüljük, az iskolai tanítással nem lehet egyértékünek venni. Nem képzelhető el, hogy az a családapa, ki a kenyérkeresés munkájából fáradtan tér haza, vagy az a családanya, aki a férj *) Cikkíró félreértette az illető lelkésztestvér gondalatát, mert ő nem akarja a vallástanitást az iskolából kiküszöbölni, hanem esak az a célja, a mit eikkiró munkatárs a későbbiekben szintén helyesnek ismer el. Szerkesztő.