Evangélikus Őrálló, 1914 (10. évfolyam)

1914-05-23 / 21. szám

1914 csak valamennyire is ki tudnák elégíteni, szó sem lehet. Ez a félszeg helyzet igen sokszor megalázó összehasonlitásokra ad alkalmat, nagyon érzékeny kérdésekben pedig — az egyház szempontjából — még szégyenérzetet, restelkedést is vált ki. Hogy az egyház maga, a mai társadalmi elhelyezkedésben, ennek hasznát nem látja, az több, mint bizonyos. Hát bizony erre az ügyre nagyon is ráfér a tisztességes rendezés, — sőt, a mint érdekelt körökből tudjuk, maguk a püspök urak a mai drágaság mellett hovatovább tűrhetetlennek kezdik érezni ezt a helyzetet, ugy, hogy ez a kérdés kezd már egyházunk égető rendezésre váró kérdései sorába emelkedni. Tudomásunk van róla, hogy van több rendbeli esperességi és kerületi határozat, a mely részben minden előfeltétel nélkül, részben azon feltétel alatt mondja ki a a rendezés szükségét, hogy előbb a lelkészi javadalom rendeztessék; de olyan esperesség vagy kerület a mely nem óhajtotta volna a kérdés korszerű rendezését, egy sem akadt, fízóta a lelkészi javadalom rendezése dolgában két izben is alkotott már uj rendszert a törvényhozás, bár elismerjük és hangoztatjuk, hogy még mindig nem kielégitően, püspökeink javadalma pedig ma is ott áll, a hol 20-30 év előtt. Pedig a ki a drágasági viszonyokat figyelmére méltatja, az nagyon jól tudja, hogy még csak 15-20 év előtt is a tizezer korona kétszer, vagy többször annyit ért, minima ugyanannyi összeg. Ha csak tehát személyes ellenséges érzéssel, vagy irigy szemmel nem nézzük ez ügyet, ezt pedig igazán nem merjük feltételezni egyetlen számottevő egyházi tényezőről sem, — lehetetlen be nem látni, hogy elérkezett, most már az egész egyházat erkölcsien kötelezőleg a legutolsó órája a rendezés szükségének. Két ellenérvet szokás ezzel szemben Jelállitani. Az egyik az, hogy püspökeinket nem szabad anyagi kérdések tekintetében függésben tartani a mindenkori kormánytól. Erre a felelet az, hogy püspökeink nem a kormánytól, de a magyar államtól, magyar nemzettől kérik és kivánják javadalmuk rendezését és nem kívánják azt közvetlenül az ő személyükre, de a közigazgatási költségekre adott állami hozzájárulás emelése által magára az egyházegyetemre szóló utalványozás alakjában. — A másik ellenérv az, hogy a mi püspökeink nem dignitáriusok, de functionáriusok, tehát nem kívánhatnak olyan anyagi ellátást, mint a dignitárius állást betöltő kath. főpapok. (Ezt az érvet gf. Tisza István használta). Erre a felelet az, hogy a magyar nemzet a magyar állam szempontjából akkor, a mikor polgárainak adófilléreibSl dotátiókat ad, teljesen közömbös az, hogy az illető egyházak saját maguk körén belül megalkotott szervezetük révén milyen természetű megbizást adtak püspökeiknek; dignitáriusit-e vagy functionáriusit, a magyar államnak egyenlő mértékkel kell mérnie, ez itt a fő, ez a törvényes álláspont az 1848 XX. t.-c alapján. Hisszük és reméljük, hogy ezen fejtegetéseink után maguk, a gavallér felfogásukról ismert kerületi és egyetemes felügyelőink és főgondnokaink fogják gavallér uri kötelességüknek tartani, hogy elnöktársaik ezen égető anyagi érdekét felkarolják és már a legközelebbi állami költségvetéssel kapcsolatban érvényre juttassák. fitiíoíiomia és discreíionalis jog. Magyarhoni evangelikus zsinatunk ülései alatt mind jobban és sűrűbben hozatik kapcsolatba a mindnyájunk részéről oly féltékenyen őrzött és védett protestáns autonomia a mumusnak odaállított discretionális joggal. Hadi lábon áll a két ellenkező véleménynek tábora. Achilles sarkának nézik sokan autonómiánk lábán a discretionális jogot, —-