Evangélikus Őrálló, 1914 (10. évfolyam)

1914-05-16 / 20. szám

226 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1914 beiktatását az automcmiára való hivatkozással megakadályozni nem lehet, mert az autonómia az egyház, a közegyház kinese és fegyvere, más egyházakkal, más társulatokkal és az állammal szemben, de nem fegyver magával az egyházzal, annak törvényeivel, annak helyes, célirányos, terv és ésszerű fejlődésével és haladásával szemben. Elsorolunk még egy néhány fontos okot, a mely a diseretionális jognak törvénybe iktatását szükségessé teszi. Tudvalavő dolog, hogy több alföldi egyházközségben a szoeialismus, illetve a soeial-demokratismus terjedt el. Már most egy ilyen egyházban legyen üres a lelkészi állás s pályázzon ide egy közismert szoeial-demokrata pap ( mert hát már ilyenek is vannak ám!), hát nem kötelesség ilyen evangelikus papot ilyen helyről távoltartani?! Avagy engedje meg és nézze összetett kezekkel az az egyházi felsőbbség, a melynek ősfelügyeleti joga van, de sőt szent kötelessége az, hogy a Krisztus anyaszentegyházára felügyeljen, hogy az evangelikus egyházakból hogyan keletkeznek a soeiáldemokratizmusnak erős várai ? ! Az is tudva levő dolog, hogg egyházaink túlnyomó része, vagyis a nép mindenütt, a positiv keresztyénségnek, az igazi lutheranismusnak hive s azt szereti, sőt megköveteli, hogy a lelkész is ilyen legyen ne esak az ő beszédeiben, de minden nyilvános és magán cselekedeteiben ; vagyis ne csak szájával, de egész életével dicsérje az Urat. Ezen követelésnek az egyes helyek szerint külömböző fokozatai vannak, a melyekhez alkalmazkodni az eredményesen működni akaró lelkésznek feltétlenül kell, ami könnyen is megy, ha a lelkész szintén positiv hitű, — keresztyén hithű lutheránus. De soha sem fog alkalmazkodhatni a játhoista, a tulmodernista, a tulliberális pap s azon a helyen, a ho, vá egy ilyen ember kerül, vége lesz az egyházi életnek, az egyházhoz való ragaszkodásnak. Mert az az uj lelkész a maga elvei szerint akarja majd a conservativ gyülekezetet átgyúrni, előbb a positiv hit falait lerombolni, hogy azután uj fundamentumon épitse fel azok lelkében a neki tetsző épületet. Hát ez oly nagy munka, hogy egy emberi élet ehhez kevés, hogy azt teljesen keresztül vigye, de elég és sok is ahhoz, hogy a rombolás munkáját elvégezze ugy, hogy utána ott soha többé senki épiteni nem tud. Hát nem kötelessége-e ilyen eseteket, ilyen pusztulást az egyház {elsőbbségének megakadályozni ? Nem köteles sége-e az ilyen lelkészeket oda terelni, ahol nem árthatnak, sőt hasonló felfogású hivek között épithetnek is? Hát ha az egyes embereknek erkölcsi felfogására, esetleg erkölcsi lazaságára gondolunk, s ha tudjuk azt, hogy Magyarországon egész vidékek vannak, a melyek szintén igen laza erkölcsüek; vájjon nem kötelesség-e az ilyen népet erős erkölcsű férfiak által neveltetni s viszont a laza erkölcsi felfogásút az erős és tiszta erkölcsű néphez irányitani, a hol ő is megerősödik s nem tehet semmi erkölcsbe vágót, mert saját népe nem engedi meg? Mindezen és sok más ok, melyről nyilvánosan beszélni sem lehet, de a melyekkel minden objektive gondolkodó, tisztán látó s egyházát igazán szerető lélek tisztában van és lehet, teszik szükségessé nem a diseretionális jognak, de a jelölő jognak törvénybe iktatását. Mert ez azután senkire sem lesz megalázó, ha, — miként Magyarországon a közigazgatási választásoknál mindenütt meg van, sőt sok bizottsági-tag választásnál nálunk is sok tekintetben gyakorlatban van, és Dunántul félig a lelkészválasztásnál is, — egyházi felsőbb hatóságunk részére töruénybe iktatjuk s gyakorlatba hozzuk ugy a lelkész mint a tanitó választásoknál a jelölésnek kizárólagos jogát. Ez helyre fogja állitani egyházunkban a