Evangélikus Őrálló, 1914 (10. évfolyam)
1914-04-18 / 16. szám
FVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1914 ság részükről nem látni azt, hogy az egyház minden méltányos kivánságukat teljesíteni igyekszik, hogy nagy súlyt helyez a tanítóságra, mint fontos faktorra. Ennyit a tanítóságnak az egyházhoz ualó viszonyáról általában. Ha a tanítók már amiatt vannak elkeseredve, hogy mily jogtalan alanyai, mostoha gyermekei az egyháznak, még nagyobb keserűséggel szólnak arról a viszonyról, amelyben a lelkészhez vannak, s mely szerintük a lealázás viszonya, tele basáskodással, papi fenhéjázással. Nézzünk esak szemébe ennek a vádnak! Hogy ha a tanító urak azt elnyomásnak, fenhéjázásnak, basáskodásnak nevezik, midőn a lelkész kötelességszerűen jár el abban az ügykörben, amely viszonyba hozza a tanítóval s nem lépi tul hatáskörét, akkor esak arról tesznek tanúságot, hogy a papszemélye szálka a szemükben, hogy tulajdonkép az bántja őket, miszerint a lelkésznek van felügyeleti, ellenőrzési joga az iskolával szemben. Ezt nyíltan el is árulják, midőn hangoztatják itt ott: „Függetleníteni magunkat" természetesen a paptól. Mintha bizony az alárendeltség magában véve megszégyenítő volna. Hiszen a társadalom a fölé-és alárendeltség viszonyait mutatja minden téren és pályán. Mintha megalázó volna a jegyzőre hogy a szolgabírónak, erre, hogy az alispánnak van alárendelve! Felhánytorgatják, hogy a pap nem szakember. Igaz, hogy nines tanítói oklevele; de, eltekintve attól* hogy sok lelkész igen is ért az elemi pedagógiához és a többé—kevésbbé akadémikus tanulmányai s gyakorlati tapasztalata alapján minden lelkésznek van, hogy ugy mondjam, pedagógiai érzéke, felügyeleti s ellenőrzési jogának természete nem is kivánja az okleveles „szakemberséget". Nem ts akar ő egy jó pedagógusnak tanítást adni, tanításába avatkozni. De viszont az tény, legalább eddig az volt, hogy vannak oly tanítók, akiknek nem esak pedagógiai készsége, de kötelességtudása, esetleg életmódja olyan, hogy kihívja az iskolaszéki elnök beavatkozását. Vagy az egyház, a vallás érdekeit elhanyagolja az általános tudnivalók mellett. Ilyenkor bizony a pap joga és kötelessége beleavatkozni. E sorok Írójának volt több esete, amely összeütközésbe hozta a tanítóval, mert az súlyos mulasztásokat követett el. De hát ilyenkor a tanító telelármázza a világot, hogy a pap basáskodik. Nem mondom, hogy vannak esetek, amidőn a lelkész eljárása, viselkedése sérelmes, bántó a tanítóra nézve. De ez, sajnos minden téren és pályán előfordul. A tanítók között is találkoznak összeférhetetlen egyének. Valódi sérelem esetén pedig keresheti és meg is találja a tanító az elégtételt. Az egyházi felsőbbség van annyira elfogulatlan, hogy távol tudja tartani mdgától a gyanút és kerüli a látszatot is annak a famosus példa beszédnek: „Varjú nem vájja ki a varjúnak szemét". Egyes esetek miatt pedig a lelkészek öszszességétmeguádolniigazságtalanság. Én sok sok esetre támaszkodva állithatnám, hogy a lelkészek nagy része épen nem élt jogaival a tanítókkal szemben s nem teljesítették kötelességeiket ugy, mint kellett volna. Sokszor a legnagyobb elnézést gyakorolták, szemet hunytak oly dolgok felett, amelyekért fegyelmet kellett volna indittatniok. De hát mint humánus ember a nyomorúságosan dotált családos tanítóval szemben nem lépett a jog útjaira, vagy mint egyetlen kabátos emberrel, egyetlen intelligensebb emberrel nem akart hadi lábon állni, s a sokhelyütt fönnálló barátságot ellenséges viszonnyá változtatni. Én ugy látom, hogy az egyház s vele elöljáróik nagyon is enyhén kezelték az iskolaügyet. Iskoláink esak azóta kezdenek rendbe jönni, amióta, az állami felügyelet az iskolafentartókat s a tanítókat hatalmi körébe vonta. Állami tanfelügyelet a tanítás quantitásán és qualitásán is sokat lendített. Mindenesetre az állami dotáció is, de tagadhatatlanul az állami felügyelettel járó nagyobb szigor, és a joghoz alkalmazkodó ítélet hatalmas faktor volt e tekintetben. Ez az igazság tanító uraim! Én legalább igy látom. S merem állítani, hogy ha a pap és tanitó között rossz viszony volt, egyes kivételes esetektől eltekintve, az okok nagyobb percentjét aligha nem a tanitó szolgáltatta. Saját tapasztalatomból tudom, hogy némely tanitó rosz akaratot látott ott is, ahol az ellenkezője volt. A tanítók nyíltan beszélnek. Én is őszintén elmondtam vélekedésemet. Amint kívánatos a jó viszony, úgy másrészt nem lehet elhallgatni azt, hogy egyes tanítók kritikájukban, hangban, modorban tovább mennek, mint azt az objektivitás, az igazság, a prudencia és nagyon fontos tekintetek kívánják, fí józanabb elemek nem is mennek azok után, akik az „Uj korszak"-tól s más radikális nagyhangú laptól tanulták a modort, vették át megváltó eszméiket, a kiknek a vallástanítás szálka, akik megfeledkeznek arról, hogy ők az egyháznak is sáfárjai, hűségre kötelezett tisztviselői. Németh Ferenc nevű tanitó az „Ev. Közérdekében megjelent „Államosítás e. cikkében ezt irja: „Az egyházaknak iskolákra való befolyása a minimumra fog csökkeni (t. i. államosítás esetén) és a népnevelést a tanítóság szelleme fogja irányítani. Igaz, hogy ma még(?) ez a szellem