Evangélikus Őrálló, 1914 (10. évfolyam)

1914-04-04 / 14. szám

1914. 159 nagy elfoglaltságom miatt képtelen voltam válaszolni. ]obb különben, ha igy nyilvánosan tárgyaljuk meg a dolgot s itt mondom el azt is, mi történt idáig s mi volna folytatólag a teendő e dologban. -„ Mikor én egy évvel azelőtt a Lutheráneum (Lutherház) eszméjét felvetettem, ez az eszme a legszélesebb körben igen meleg rokonszenvvel találkozott. Ez a lap, a melybe most e sorokat irom, a legnagyobb előzékenységgel nyitotta meg hasábjait előttem az eszme propagálására, s mintegy száz lelkésztársam, köztük igen tekintélyes főesperesek, lelkészegyesületi elnökök, siettek kijelenteni, hogy az ügyet magokévá tették s az összeülendő lelkészegyesületi és espérességi gyűléseken azt szóba hozzák s megtárgyaltatják. Hogy ez azután megtörtént-e vagy nem, arról nines tudomásom, mivel ez irányban hozzám semmiféle értesités nem érkezett. Azt is tudom, és pedig bold. Veres József volt egyet, lelkészegyesületi elnöktől, hogy ez ügyben annak idején egy előterjesztés is ment az egyet, lelkészi konferentia elé, a mely ez ügynek alapos megvitatását sürgette, de az az emiitett konferentián egyáltalában szóba sem került. Én, megvallom, egyelőre várakozó álláspontra helyezkedtem s azt vártam, hogy lelkésztársaim nyilvánosan is hozzászóljanak a felvetett kérdéshez s a hozzászólásokból tájékozódjam az iránt, vájjon a felvetett eszme elegendő szympathiát váltott-e ki s érdemes-e vele tovább foglalkozni; mert hiszen egy-két embernek, vagy akár száz embernek is a hallgatag szymphátiája még nem elegendő annak megualósitására, mig ellenben az evang. papság nagy zömének a rokonszenve s komoly elhatározása azt igenis, ha nem is máról-holnapra, de rövid időn belül, diadalra viheti. S ha nem vinné, nagy szégyene lenne, mivel ezzel tehetetlenségét dokumentálná. Nekem az a nézetem s az volt, a mikor a Lutheráneumról szóló ezikkemet megirtam, hogy nekünk kell tennünk valamit. Mert hiszen a papi családok, a papi özvegyek és papi árvák s az idő előtt megrokkant lelkészek jövőjének biztosítása főfontosságu kérdése nemcsak az ev. papi karnak, hanem magának az ev. egyháznak is. Tisztában kell lennünk azzal, hogy kopottas külsejii s megviselt belsejü, a megélhetés nehézségeivel küzködő munkásokkal nem lehet kellőképen reprezentálni s az életbe átültetni egy olyan vallást endszert, a minő a miénk. Siklunk is állandóan és mindenütt lefelé, fí papi házak tekintélynivója is alább szállt az utóbbi időben. Azelőtt a lutheránus paróehia a legelőkelőbb házak egyike volt, amelynek urával s úrnőjével szívesen tartottak barátságot a legelőbb úri körök. Ma ritka helyen van igy. Ma a lelkészek nagy része kénytelen állásán alul nősülni, mivel az úribb körökben egy ev. lelkész többé nem parti. És ebből aztán sokminden következik ; s bekövetkezik főképp a lentmaradás, a miből végeredményében kára van az egyháznak is. De miért is vágyódjék egy uri leány papnénak, a mi' kor ezen a pályán legfeljebb az örökös gond, az örökös lemondás és töprengés az osztályrésze s férje halála esetére pedig a nyomorúság a kilátása 1 ? Egyebek közt ezért is mondottam, hogy tatarozzunk s javítgassunk ott, a hol lehet s a mennyire lehet, hogy ezzel is lendítsünk valamit a papi családok nehéz helyzetén s könnyitsünk a papoknak, mint családapáknak, lelki terhén. Én azt hittem a mikor a Lutheráneum eszméjét felvetettem, hogy az ev. papság szivére tettem a kezemet s ezen érintéstől az erősen meg fog dobbanni, Ez azonban nem következeti be. Hogy mi az oka, nem tudom. Vigasztalhatatlan volnék, nem magamért, — mert hiszen egyénileg én arra nern vagyok rászorulva, — hanem magáért az ügyért, ha annak eddigi agyonhallgatása amaz alacsony életfilozófiának volna a kifolyása, a mely a magasan állók körül farkcsóválva jár, de a jobb sorsra érdemes eszmék felett sokszor közömbösen elhalad esak azért, miuel nem elég „méltóságos" ajkak ejtették ki azokat. Lehet, hogy sokan talán az eszme megvalósításának nehézségeitől ijednek meg. És azt én is vallom, hogy a Lutherház eszméjét megvalósítani nem könnyű dolog, de nem lehetetlen. Ehez hasonló dolgot megcsináltak már a kálvinisták, a kik ugyancsak a mieinkhez hasonló körülmények közt élnek. Balthazár püspökkel részletesen beszélgettünk e dologról. Ök is a semmivel kezdték s íme ma már a Calvineum megvalósításának küszöbén állanak. Nem kellett hozzá egyéb s nálunk sem kell hozzá egyéb, mint egy kis isteni segedelem — és azután komoly akarat, áldozatkészség s szorgalmas utánjárás. De ez utóbbiak aztán vonakodás nélkül mindannyiunktól ! A módozatokról természetesen lehetne sokat és fog is kelleni beszélni. Csak ugy hozzávetőleg egy kis számítást teszek . . . Van Magyarországon 700 evang lelkész. Intrádára határozza el mind, hogy a Luíheráneum oltárára leteszi a maga áldozatát, nem krajcároskodva, hanem a komoly ügyhöz méltó arányban. Mondjuk 400 lelkész — jövedelmének mértéke szerint — letesz egyszer s mindenkorra erre az oltárra fejenként 100 koronát. 300 lelkész letesz fejenként 200 koronát. Bz együtt kitenne 100 ezer koronát. Megengedem, hogy talán száz korona egyikmásik