Evangélikus Őrálló, 1913 (9. évfolyam)

1913-02-15 / 7. szám

1913 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 103 A lelkészi korpótlék és a horvátországi evangélikus lelkészek. Egyházi lapjainkban már sokat irtak a lelkészek korpótlékáról, de arról eddig nem olvastam semmit, hogy a horvátországi ev. lelkészeket is részesiti-e a kormány korpótlékban, vagy sem. Félő, hogy nem. Bizonyára ugy gondolkozik, hogy a congrua sem jár a horvátországi ev. lelkészeknek. akkor a korpótlék, mely szintén az állam jóvoltából adatik, sem illeti meg a horvátországlelkészeket. Erre határozott kijelentést nem olvashattunk, s igy nincs szerencsénk ismerni a kormány álláspontját, valamint egyházi vezetőink erre vonatkozó nézetét sem, mert ez bizony eddig el lett hallgatva. Talán csak nem merül fel itt is ez a kérdés: ki a rendes lelkész? Hogy eddig sem egyházi, sem világi, aznz a kormány részéről nem hallottunk s nem olvashattunk semmit, az a horvátországi lelkészek körében már is érthető elkeseredést szült, mit, mint volt horvátországi lelkész saját tapasztalatomból nagyon is tudok méltányolni. Ugyanis a horvátországi ev. lelkész helyzete, mivel se egyházjogilag, se közjogilag rendezve nincsen, igen furcsa. Zsinati törvényeink értelmében a horvátországi ev. lelkész is egyetemes egyházunk tagja; de már azon támogatásban, melyben az egyetemes egyház tagjai részesülnek (congrua), ő nem részesülhet, mert horvátországi lelkész. De a horvát kormány is érezteti vele, hogy ő idegen, hogy ő mintegy a magyarság előőrse Horvátországban, s nemcsak, hogy ferde szemmel nézi, de ahol csak lehet mellőzi. Mellőzi azon segélykiosztásnál, mely szegény egyházak és lelkészek támogatására szokott évente kiadatni. Jó magam is így jártam minden évben, mig a horvát esperességben működtem. Hogy azon szeparatisztikus törekvések ellen küzdöttem, melyek hol az Agramer Tagblattban, hol esperességi jegyzőkönyveinkben, láttak napvilágot s gyülekezetemben erősen agitáltam az elszakadás ellen, azt a horvát kormány nem nézte és uem is nézhette jó szemmel, azért mindig ugy jött vissza folyamodványom, hogy az idő szerint nem részesülhet támogatásban. Előőrsi szolgálatot végeztem. Kinek hasznára, kinek javára? Azt tudom, hogy saját zsebem kárára, mert biz az üres maradt éppen azért, mert az ev. lelkész Horvátországban idegen, s mert a magyar egyetemes egyházhoz tartozik. Most a horvátországi ev. lelkészeket egy ujabb csapás érte. Elvette a horvát kormány tőlük a tűzifát. Eddig u. i. ugy volt, hogy minden horvátországi ev. lelkész, éppen ugy mint a róm. kath. lelkészek 10 öl tűzifát kaptak a horvát vagyonközösségtől. Ez . a tiz öl tűzifa a mai árak szerint kitesz legalább is 500 koronát. Az 1600 koronán tengődő ev. lelkésznek vájjon ki fogja most ezt a veszteséget pótolni? A magyar állam vagy a magyarhoni ev. egyetemes egyház? Ily viszonyok közt nem csoda, ha folyton nő odaát az elkeseredettség s az elszakadás iránti lelkesedés. Egy horvátországi ev. lelkésztáream pár nappal ezelőtt azt irta nekem: „Ugylátszik mi a lelkeszi korpótlékot nem kapjuk meg. Bánt e téren az a borzasztó hallgatás a horvát ev. lelkészek ez ügyéről. Elszakadást cdaát nem akarnak, de mikor egy csapással véget vethetnének az elszakadási mozgalomnak — hallgatnak s hagynak bennünket idegenben, mint előőrsöket — sínylődni! Hol van az evang. sajtó hangja! A reformátusok e téren sem tesznek kivételt. Már az összes itteni református lelkészek meg kapták ez ügyben a kérdőíveket!" E pár sor, barátom leveléből, ime egy kis bepillantást enged, a horvátországi ev. lelkész helyzetébe. Két szék közt a földre esik szegény horvátországi lelkésztestvérünk. Horvát kormány és politika két kézzel huzza maga felé az ev. lelkészeket és egyházaikat, a magyar egyetemes egyház meg két kézzel tartja vissza — s igy persze a lelkészek húzzák a rövidebbet, mert adni, sem az egyik, sem a másik nem akar, mindegyik avval érvelvén, hogy ez a másik feladata, kötelessége. Ugyan mi magyarhoni lelkészek sem kaptunk még kérdőiveket, vagy korpótlékot, de reméljük, hogy megkapjuk, valamint azt is reméljük, hogy horvátországi lelkésztestvéreinkről sem fognak vezetőink megfeledkezni, hanem az előőrsöket támogatni s őket is korpótlékban részesíteni. Homokos Wallrabenstein Jakab. Kalászok az élet kenyeréhez. Gyűjti: S. Ö. 8. Így lesz a mennyországban. Egy anya haldokló gyermeke betegágyán ült s a hallálal viródó kedvencét a mennyországra való kilátással igyekezett megvigasztalni. „Ott minden világos lesz", szólt hozzá, de a gyermek felsóhajtott: ,.Ó anyám, attól még jobban megfájdulnak szemeim", „Ott szép zene lesz", szólt az anya újból, „szép zene, ezüst harsonákkal és arany hárfákkal". A kis szenvedő igy felelt: „Ó anyám, a leghalkabb hang is fokozza fájdalmamat." Az anya elhallgatott, majd könnybe lábadt szemekkel lehajolt s haldokló gyermekének fejecskéjét keblére vonva, azt szelíden, egész szelíden szivéhez szorította. Erre a kisded halkan igy szólt: „Édes anyám, igy lesz a menynyországban."