Evangélikus Őrálló, 1913 (9. évfolyam)

1913-01-05 / 1. szám

1913 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 7 < Lajos marcalgergelyi, Paulik János nyíregyházi. Sipos András csorvási, Smid István rozsnyói és Schrödl József lajtaujfalusi lelkészeket, akiknek mindig készséges szellemi támogatásuk volt eddig is erősségem, kitartásukat kérem ez úttal is a jövőben. — S ha a meg nem nevezett, de lapunk olvasói előtt ismert cikk irókat is csak általánosságban köszöntem, soraimat be is fejezhetem azon fohászszal: Legyen az Ur bőséges áldása önzetlen munkánkon az új évben is, legyen az Ur áldása Örállónk minden hűséges támogatóján. Noszkó Isrván. „Karácsonyi gonöolatok." E cím alatt e lapok karácsonyi számában közzétett közleményemre refllektálva, Sztehlo Kornól ur. az „Evang- Lap" szerkesztője némi következetlenséget vet szememre, hogy a mikor a béke érdekében szólalok: meg, ugyanakkor erős kritikai megítélésben részesítem egyes közegyházi tényezők viselkedései, és igy tehát a béke rovására cselekszem. Ez észrevetelre cs tk az a pár szóból álló válaszom van és lehet, hogy a ki figyelemmel olvasta át cikkemet, az annak egész hangjából, gondolatmenetéből valóban csak az annyira szükséges testvéries megértés és komoly együttműködés lehetőségére irányuló legbensőbb, legmelegebb, — és na szabad ugy nyilatkoznom önmagam felől — legnemesebb szándékot olvashatta ki, a melynek első és főfeltétele, hogy az egymással való érintkezés és tárgyalás szinterén honosítsak meg a teljesen objectiv, megértő, testvéries hangot. Ez nem zárja ki az őszinteséget, — sőt annak elmaradhatatlan velejárója, — de viszont az őszinteség eszközei között nem kell szükségképen ott szerep :lnie a gúnynak, az idegességnek, a nevetségessé tevés szándékának és a rejtett, oldal támadásoknak. Ez az, a mire concludáltam és a mire mindig és minden körülmények között concludálni fogok, mert ez az én evangéilumi alapon nyugvó világnézetem szükségszerű folyománya. Hogy a satirikus, ironikus tárgyalási mód az érdekelteknek kölcsönösen rendelkezésére áll s igy módot ad a „visszavágásra" — azt én nagyon jól tudom, de tudom azt is, hogy legfeljebb a hallgatóságra nézve lehet mulatságos — vagy kinos —, de semmiesetre nem mozdítja elő a közügyek fejlődését. Egyébként pedig téved az egyetemes ügyész ur — és igen örvendek, hogy alkalmat ad nekem arra, hogy ezt itt, e lap hasábjain, kiemeljem — téved abban, mntha én őt nem tartanám egyházi közügyünk egyik leglelkesebb, legérdemesebb és legrátermettebb harcosának. Az a tisztelet, a melyet vele szemben mindig is tanúsítottam és a felszólalásaimban kifejezésre jutott elismerés erről meggyőzhette. Elismerem ime itt is, a nagy nyilvánosság e szerény organumában; hogy ót oly férfiúnak tartom, a kinek egyházunk külső positiója megerősítésében és a lelkészi fizetés rendezés ügyének szolgálatában határozottan sokat köszönhetünk. De azt nem tudom elismerni, hogy köztünk valamiféle titkos „érdekellentét" lehetne. Ha e feltevést e t. lapra alapítja, szolgáljon felvilágosításul annyi, hogy e lapot én mindenestül átadtam a jelenlegi szerkesztőnek, s csupán az erkölcsi támogatást tartom magamra nézve kötelezőnek Ez a körülmény pedig annál kevésbé lehet érdekellentét előidézője, mert ha az „Evangélikus Lap" kiváló szerkesztője reflektál reá. — hitelveim sérelme nélkül — készséggel állok ott is rendelkezésre! Béke velünk! Nyíregyházán, 1912 dec. 30. Geduly Henrik püspök. A diakónusok intézményéről. Hivatásosférfimunkásokabelmisszió szolgálatában^ Irta : Scholtz Ödön. Németország evangelikus belmissziói intézményei főképen annak köszönhetik, bámulatos felvirágzásukat, hogy ott azokat nem csak mellékhivatalban gondozzák az illető gyülekezetek munkával egyébként is sokszor túlterhelt lelkészek, mint nálunk, hanem önálló intézeti lelkészek vezetik teljesen függetlenüls egészerejük s idejük latbavetésével a nagyobb intézményeket, kiknek magasztos és nehéz munkájukban azáldottdiakonisszák mellettujab'o időben egyre jobban hivatásos férfimunkások, az úgynevezett diakónusok is segédkeznek. Magától dr. Wicherutől ered a gondolat, hogy az evangelikus egyháznak az „igehirdető hivatal" mellett, amelylyel kezdettől fogva rendelkezett, a „szolgáló szeretet" hivatalára is égető szüksége van s az ő kezdeményezésének köszönhető, hogy Némerországban ma már 3388 diakónus áll mint hivatásos férfimunkás a belmisszió szolgálatában. Ezen testvérek 17 diakónusképző-intézet kötelékébe tartoznak, amelyek közül a legjelentősebb a Wichern által életre kettett „

Rauhes Haus", melynek ezirányu áldásos munkáját, okulásul, az intézet igazgató-lelkészének dr. Hennig Mártonnak most megjelent a „Wirken und Wollen der Brüderschaft des Rauhen Hauses" című füzet alaján a következőkben ismertetem. A diakónusok kiképzésénél a tudományos ismeretek közlése mellett a fősúlyt arra fektetik, hogy kiforrott keresztény egyéniségekké fejlődjenek, akik képesek és készek a gyakorlati egyházi munka mezején türe-