Evangélikus Őrálló, 1913 (9. évfolyam)

1913-12-13 / 50. szám

4 nem emberi elismerés és bizalom az az igazi erőforrás, amely törvényalkotásunk művében szivünket, lelkünket állandóan táplálja. Nem ez az a csillagzat, amely biztos sikerekre vezérel. Az a nap, amelyből mint sugár összes egyházi élettevékenységünk egyedül sikeresen áradhat ki: a lelkiismeret tisztasága mellett az evangelium iránti hűség, az euangeliumi hit bennünk élő ereje és diapalma, amely meggyőzi a világot! Minden egyéb forrásból fakadó cselekmény, minden egyéb szellem hozhat létre remekbe készült jogrendszereket, pompásan kitervezett igazgatást, összevágó külső rendet, — sőt némaságot, viszszafojtott hangokat ott, ahonnan eddig netalán kelletlen szóbeszéd származott, — de mindez nem lehet más, mint üres váz, élettelen keret, amelyből hiányzik a nap éltető melege, a Krisztus szelleme, — hiányzik ő maga, az erkölcsileg tökéletes, a szent, az igaz! Az ő megtöviskoronázott feje, az ő általszegzett kezei, az ő halálra váló elnémulása, az ő végtelenül megdicsőülő önfeláldozása Isten igazságáért a példa ellenállhatatlan szent erejével mindörökre tökéletesebb lesz minden emberi törvénynél, bölcsészeti és jogrendszernél, társadalmi alakulásnál. De ha már ő utolérhetetlen volt és marad, legalább az ő evangeliuma nevét viselő egyház akkor, mikor hivei számára törvényt alkot és uj rendszert honosit, ne feledje el az alapot, amelyen egyszer vettetett, a Krisztus uáltságmüvét, az ő megváltói keresztjét, amelynek hitteljes szivvel szemünk előtt tartása megszentel és megerősít minket törvényalkotó munkánkban is. S azért az atyák régi hitével, régi áldozatkészségével, régi hűségével, Krisztus igazainak szolgálata által serkentve véggezzük immár a szent munkát abban a szent reményben, hogy aki „Erős várunk" volt a múltban, s megtartott századok viharain át, — az Ur megáldja e munkát is az ő szentegyházának javára és boldogságára s az ő szent nevének örök dicsőségére! Ámen. Zsinatot megnyitó beszéd. Elmondta Báró Prónay Dezső egyet, felügyelő. Mélyen tisztelt uraim! Egyházi alkotmányunk értelmében kötelességemmé vált, magyarhoni evangeliumi zsinatunknak összehívása és megnyitása. Főtisztelendő zsinat! Mélyen tisztelt uraim! Másodszor válik kötelességemmé, hogy magyarhoni evangeliumi egyházunk legfőbb tanácskozó és intéző testületét a zsinatot megnyissam. 22 évvel ezelőtt hárult reám először e megtisztelő feladat, amelyet az idén másodszor kell teljesítenem. Megilletődéssel gondolok vissza arra az időre, amidőn e megtisztelő feladatnak teljesítése először hárult reám, és nem kételkedem abban, hogy mindazok, akik az 1891-ik évben megnyitott zsinatunknak tagjai voltak, és akik most közöttünk ismét helyet foglalnak, bizonyos kegyeletes érzéssel gondolnak vissza az 1891-ben megnyitott zsinatunkra, különösen annak legutolsó ülésszakára. Emelkedett érzés és nagy remények hatották át az 1891-iki zsinatunkon egybegyűlteket. Természetesen a lelkesedés rendszerint rövid ideig tartó nyilvánulása az érzelmeknek, s később, midőn a komolyabb megfontolást igénylő munka ideje állott be, természetesen inkább a boncoló ész és értelem, a bírálat, a megalkotandó törvényeknek minden oldalról való megfontolása töltötte el a zsinati tagok lelkületét, s igy majdnem negyedfél év tartama alatt hosszasabb megszakításokkal munkálkodott az 1891-ik évben megnyitott zsinat. Huszonkét esztendő egyes ember életében elég hosszú idő, emberi társadalmak szervezetek életében, amelyeknek jtartama nincs időhöz kötve, 22 év rövid idő. Vájjon a 22 évvel ezelőtt megalkotott zsinati törvények, az akkor végzett munka oly hiányos, hogy már kiegészítésre szorul ? Talán mindannyian, akik e teremben egybegyűltek, más más feleletet adnának erre a kérdésre. fíz kétségtelen, hogy korunk nemcsak a nagy, de a folytonos és felette gyors átalakulások korszaka, fibból, hogy a 22 évvel ezelőtt alkotott egyházi törvényeink kiegészítésre szorulnak, vagy esetleg megváltoztatandók, nem következik feltétlenül az, hogy azok a maguk idején nem feleltek meg, hanem nem annyira az egyház a maga beléletében, mint inkább azok a külső közgazdasági ás társadalmi tényezők, amelyek közvetve az egyházi életre is éreztetik hatásukat, indíthatták egyházunkat arra, hogy ismét zsinatot tartson. Midőn magyarhoni euangeliumi egyházunknak zsinatát megnyitom s ezen eseménynek fontossága felett elmélkedem és átérzem annak nagy jelentőségét, lényegében alig tudnék mást mondani, mint amit 22 esztendővel ezelőtt hasonló alkalommal mondottam. De mégis nem volna helyén való, hogy habár talán más szavakkal is, egyszerűen ismételjem azokat, amiket hasonló alkalommal már elmondottam. Mélyen t. zsinat! Tagadhatatlan, hogy korunkban olyan nagy átalakulásoknak vagyunk szemtanúi, hogy igen sokan ezt a kort tartják a világtörténelem ama szakaszának, amelyben a legnagyobb változások és legnagyobb jelentőségű dolgok történtek. Mégis azt hiszem mélyen tisz-