Evangélikus Őrálló, 1913 (9. évfolyam)

1913-01-11 / 2. szám

1913 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 7 < Ezzel le is számoltam ez ideával .... Azonban ezek után most már a kegyes olvasó bizonyára rámfogja olvasni az apostol szavait. „Kicsoda ti köztetek bölcs és tudós? mutassa meg!" Hát — kérem — egész tisztelettel s őszintén beismerem hogy én nem merem magamról állítani, hogy ,.én is Árkádiában születtem" — még kevésbbé azt, hogy a bölcsesség körét feltaláltam legyen. Én csak az Ur szavaira hivatkozom : „Nem jő el ugy Isten országa, hogy ember eszébe vehetné." (Luk17. 20.) S ez bizonyos irányba tereli tervezgetéseimet, abba, hogy a terv ne legyen lármás, kirivó vagy kihivó, a látszatot kereső. Evangyeliomi egyházunk szerepe a szegénység, a csendes, talán láthatatlan működés. Nem jő el az Istennek országa, hogy azt az ember eszébe vehetné! Alkossunk tehát olyan valamit, a mit a világ észre se vegyen — de egyházunk annál inkább megérezze — alkossunk oly forrást, a melynek csörgedező vizéből az egyház minddn tagja felüdülne s a mely, mert mindnyájunkat egyaránt érdekel, mindnyájunk érdeklődését felkölteni képes legyen . . . E célból nem is kell nekünk ujat alkotnunk. Van nekünk nem egy — de sok szép alkotásunk; de amely alkotások egynémelyike satnyul, csenevész. Karoljuk fel támogatást váró intézményeinket! Nekünk nem kell okvetlenül uj bástya, nekünk nem kell okvetlenül uj csemetét ültetnünk egyházunk kertjébe. „Tartsd meg, amid vagyon !" De nyissunk forrást, a miből megtarthatjuk. Még ez a forrás se legyen uj. Csak a meglevőt fejlesszük. Karoljuk fel a „Közalapot." Néhai való Radvánszky Antal báró, egyet, felügyelő sas szeme meglátta az „egy szükséges dolgot." Ennek van jó negyed százada. Máig is érthetetlen előttem, hogy a vezető körök miért ellenezték létesítését. Ha sokalták a két két forintot családonként, lehetett volna akár tíz évi részletben kivetni, híveinknek túlnyomó nagy többsége örömmel hozta volna meg azt a csekély áldozatot s ma milliók felett rendelkezhetnénk. De ha ma is felhívjuk a közönséget — nincs benne kétség, mindenki megadná a két forintját, főképp ha tekintetbe vesszük, hogy még öt évünk van s az összeg öt részletben lenne törleszthető. S amit aztán tehetnénk s a mit feltétlenül tennünk kell: egy olcsó napi lapot kelig alapitanunk, a mely politikai tekintetben pártatlan lenne és minél behatóbban foglalkoznék egyházi ügyeinkkel s igv egyházunk iránt a közérdeklődést ébren tartaná és segítené a szétszórt csontokat összetartani . . . Nem alkotás — első sorban a mentés gondolata legyen a jubileum gondolata. 1910-ben 477 veszteségünk volt reversalisok utján, ezt a lelkész képzés ingyenes voltával meg nem mentjük. Itt az írott szót kell segítségül hivni, hogy az az ország legfélreesőbb zugába is elvihesse „az örvendetes hírt!" . . . Én csalhatatlanságot nem vindicálok magam számára. Egyházam jövőjéért aggódó lelkem adta e gondolatokat tollamra, mint a melyeket alkalmasaknak találom arra, hogy a bizonytalanságból kivezessenek » egy szebb jövőt előkészítsenek. Farkas Gejza. Fizessenek-e az egyházi tisztviselők egyházi aöót? Az Őrálló ez évi első számában a szerkesztői üzenetek rovatában foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy az egyházi tisztviselők mentesek-e és mentesíthetők-e az egyházközségi adó fizetésének kötelezettsége alól? A kérdés első részére adott válasz az volt, hogy a zsinati törvények az egyházi tisztviselőket nem mentesitik az egyházi adók alól; a második részre pedig az, hogy a gyülekezetek a legtöbb helyen maguk mentik fel tisztviselőiket az egyházi adó alól. Hozzáteszi végül, hogy a méltányosság az volna, ha az egyházi tisztviselőknek a gyülekezettől élvezett jövedelmeik után nem kellene egyházi adót fizetniök. Engedje meg az igen tisztelt Szerkesztőség, hogy ebben a kérdésben, melyet sokkal fontosabbnak tartok, mint aminőnek első tekintetre látszik, szerény véleményemet elmondhassam. A zsinati törvények revíziója előtt nem árt ilyen kérdéseket több oldalról is megvilágítani. Előre bocsátom — bár névtelenül kívánok maradni, — hogy magam is egyházi tisztviselő vagyok, bár javadalmazás nélküli, tiszteletbeli állásban. Ebbeli minőségben azonban bő alkalmam nyílott és nyílik épen az egyházi adózás kérdésével is behatóan foglalkozni. E mellett világi közigazgatási tisztviselő is vagyok s ezen a téren is bőséges alkalmam nyilt és nyílik az önkormányzati adózás, sőt általában az adózás kérdésével foglalkozni. A dolog valóban ugy áll, hogy a zsinati törvények nein mentesitik az egyházi tisztviselőket az egyházi adók alól az egyháztól élvezett jövedelmeik után sem. Épen igy nem mentesitik a világi törvények a községi tisztviselőket és egyéb alkalmazottakat a politikai községi pótadók alól. Kivételes törvényes intézkedéssel csak a törvényhatósági joggal biró városok — politikai községek — alkalmazottjai voltak mentesítve eddigelé. Valamint mentesítve voltak a vármegyei és állami alkalmazottak stb. Mely kivételek természetesen az alaptételt csak megerősítik. Az általános szabály tehát valóban az, hogy az egyházi tisztviselők az egyházi adót az egyházközségtől élvezet javadalmuk után ép ugy fizetni tartoznak, mint a politikai községi alkalmazottak a politikai községtől élvezett javadalmuk után a községi terheket, — ha csak kivételes szabályokban fel nem mentetnek az alól.