Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)
1912-02-24 / 8. szám
62 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1912 1917. Még a nagyratörő kulturember is, kinek lelke a „nap"-ba vágy elköltözött őseihez, nem ment teljesen a babonától. Néha ártatlan számoktól fél ; van olyan, akit az 1917-es rémítget. Például Sztehló lelki nyugalmát már réges-régen zavarja ez a szám, Luther hazajáró lelkének árnya suhan el mellette, mihelyst szeme előtt lebeg: 1917. S ilyenkor Sztehló remeg, fél . . . Hasztalan fuj teli tüdővel harci trombitájába, nem tudja semmikép sem elhitetni a világgal, hogy ő elszánt harcos, bátor hős, hisz éppen harci riadója árulja el, hogy gyenge, hogy remeg, hogy fél. Ugyanis 1917-re, a diadalmi nap méltó megünnepléséhez szövetséges társat keres. Csak a gyengének van szüksége szövetségesre ! De addig más volt az álma, tarka pillangó után futkosott: az unió volt eszményképe, mindene. De dicsőségére legyen mondva, hogy a mélységes édes álomból költögető szó nélkül, a maga erejéből és elhatározása bál ocsúdott, fel. Hát lehetséges ez? Hisz még csak a minap a báyakerületi felügyelő beiktatása alkalmával egy református püspök gyújtó szavainak hatása alatt az oldala mellett ült református világi férfiú ajkáról rebbent el az incselkedő, hizelgő szó: „Mikor csináljuk már meg az uniót?" És ez az óhajtás oly erős visszhangot keltett benne, hogy ajkáról vissza i rebbent: „Bizony, azt meg kellene csinálni!" (Ugy gyújtott a püspök szava, hogy közben a szomszédjával az unióról elmélkedett.) Hadd üljek utólagosan Sztehló másik oldala mellé, hogy ugyancsak a püspök gyújtó szavainak hatása alatt illedelmes kifejezését adhassam annak a szerény óhajtásomnak: „Hagyjuk már az uniót!" — hátha az én óhajtásom is erős visszhangot talál benne s ajkáról felém rebben: „Bizony hagyjuk !" Es csodák-csodája! Hát csakugyan ott ültem és hallotta óhajtásomat? Hisz lapjának f. évi 5. számában megjelent vezércikkéből felém cseng már: „Bizony •hagyjuk !' De végképpen most sem mondott le régi álmáról. Lemondása csak ideiglenes jelleggel bir, hisz ezt mondja: .És ha az egyesülés a két egvház uniójának alakjában tz idő szerint még nem lethetséges, keressünk egy más formát . . ." Tehát csak jobb idők reményében mond le, végkép nem tud még megválni dédelgetett eszményképétől. De mikor lehetséges? Erre a kérdésre maga Sztehló adja meg a választ két zavaros és semmitmondó kifejezésével. Az egyik igy szól: „a két protestáns egyház között az unió csak ugy lenne lehetséges, ha mindkét egyház a liberális protestantizmus világfelfogását, mely a dogmákhoz nem köti magát és felekezetiséget nem ismer — vallaná „ Kérdem: miért fogadja el a két protestáns egyház a liberális protestantizmus világfelfogását, mikor mindegyik egyháznak megvan a maga pozitív evangeliumi világfelfogása, mely mindkét egyház sajátos hitelvének összességében jut kifejezésre? Mit nyerne az egyik és a másik protestáns egyház is, mikor unióban nem vallhatná a maga meggyőződését? Kérdem: miért fogadja el a két egyház éppen a liberális protestantizmus világfelfogását, amelynek hitelve sincs, merthogy „a dogmákhoz nem köti magát és felekezetiséget nem ismer?" Mit valljon hát az a két szegény protestáns egyház (mert vallástételt móg Sztehló ís kiván), mikor a liberális protestestántizmus világfelfogásának forrása: a merő szubjektivizmus, a tiszta önkény és bizony sokszor a rideg negació? Talán csak nem Sztehló protestáns világfelfogását? De erre az utolsó kérdésre Sztehló másik kijelentése iparkodik egy kis homályt deríteni: „unió a prot. egyházak között csak ugy lehetséges, ha minden prot. embernek megadatik a szabadság Jézus Krisztus alapvető evangéliumának követése mellett vallásos életét ugy berendezni, amint azt lelkiismerete parancsolja." Ha ebben a kijelentésben csak egy porszemnyi igazság is volna, akkor az unió már réges-régen megszülethetett volna. Sztehló már régtől fogva lelhetné gyönyörűségét a keresztapai tisztségben. Mert kérdem : van-e olyan protestáns ember, akinek nem adatik meg ez a szabadság? Vájjon a liberális protestantizmus szülőanyja mi más, mint éppen ez a hangoztatott szabadság? És hogy Sztehló liberális szellemű Evangélikus Lapnak a szerkesztője s az unió gondolatának tüzes szószólója, mi másból sarjad ez a lázas, ideges tevékenység, táplálkozik az ő merőben negativ, vagyis kizárólag csak protestáló szelleme, az egyház sarkalatos hitelveinek csorbítására irányuló természetbölcseleti dilettantizmusa, mint a szabadságnak hangzatos elvéből? Miért mondja: „Szaggassuk le az ő bilincseiket és dobjuk le magunkról köteleiket!" — mikor a hit dolgait illető szabadság minden embernek közkincse már? Vagy ugy érzi, hogy a pozitív evangéliumi hit vallójának személyes meggyőződése az a bilincs és kötél, amit le kell szaggatnia? Hát a pozitív irányú ne élvezze a liberálist joggal megillető szabadságot? Vaj.jon a szabadságnak fenkölt fogalmával és az egyenlő mértékkel mérő igazságszeretetével összefér e az az intranzigens és türelmetlen természet, melylyel Sztehló az orthodoxiát vádolja, mely azonban a liberális theológiának egyik kétségbevonhatlan vonása? De a pozitív evangeliumi hit vallója tűrni és szenvedni is tud, mert éppen hite adja meg neki a szükséges lelkierőt hozzá s igy eltűri még a liberális hit türelmetlenségét is, melynek forrása nem egyéb, mint az állítólagosán tisztább vallási ismeretekkel fennen kérkedő, a legmélyebb isteni titkokat is értelmi képességünkkel felder teni vélő u. n. szellemi felvilágosodottság. Csak igaz: »Krisztus ellenségének nagy terhére van Krisztus gyönyörűsége és könnyű igája; a legnagyobb gyalázat számára, hogy ő Krisztus szolgája legyen " És igaz az is: aki még nincsen birtokában a benső, valódi szabadságnak, melyet egyedül Krisztus adhat nekünk a bün uralma alól való felszabadulás által, az annál buzgóbban törekszik a külső szabadságra, amely azonban még nem egyéb, mint merő külsőség, üres formalitás s bizony néha csak durranó jelszó, legsiralmasabb szolgaságnak áruló jele. S végül hadd kérdjem még: mit vár Sztehló azoknak a tömörülésétől „akik vallásos életüket ugy rendezik be, amint azt lelkiismeretük parancsolja?" Minden embernek a lelkiismerete mást parancsol, minden egyesnek vallásos élete (ha ilyen uton egyáltalán keletkezhetik-e vallásos élet) más és más színezettel fog birni. Milyen alapon tömörülnek majd? Azon, hogy mindegyik mást és mást hisz? Óh akkor ne keressünk csak a kálvinisták táborában szövetségeseket, akkor nagyobb mező nyílik meg előttünk: az egész keresztyén világ, mely „Jézus Krisztus alapvető evangéliumát" szabadon követi. Vagy kétségbe vonjuk másnak a meggyőződését, vallásos életének őszinteségét és életerejét, ha az „a szabad berendezkedés jogának alkalmazása" mellett nem jut az én meggyőződésemre? Ha igen, ugy az én álláspontom a legintransigensébb, a legtürelmetlenebb; ha pedig nem t
