Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)
1912-03-02 / 9. szám
1912 7» Kettős parancs.* (írásmagyarázat az 1911 november 8-án tartott egyetemes lelkészértekezleten. — Ezékiel 3., 22—24. alapján.) Keresztyén Testvéreim az Ürban! A fölolvasott szent lecke azon sokszor homályos, nehezen érthető, többnyire szimbolikus jelentőségű isteni kijelentések közül való, amelyeket Ezékiel próféta megért és könyvében megirt. A prófétát ott találjuk működésének főszinhelyén, a Kébár folyó vize mellett, ahol Jojakin királylyal és honfitársainak egy csoportjával együtt eszi a számkivetésnek, a szolgaságnak keserű kenyerét. Ama csodálatos isteni kijelentés után, melyet a próféta könyvének első fejezetében elmond, Isten meghivja és elküldi őt Izrael népéhez, hogy „szóljon az ő szavával néki." Ám a kilátás szent és magasztos munkájának eredményét illetőleg már eleve nem valami kecsegtető reá nézve. Miként később Jézus az ő tanítványainak, ugy i-t is előre megmondja Isten a piófétanak, hogy „partos nemzethez", „keinényszáju és keményszívű fiakhoz", „vakmerő házhoz" küldi őt, ahol tehát nem igen számithat arra, hogy szavai visszhangra találnak. És a próféta engedelmeskedik és elmegy a „Thél abib nevü tartományba vitt foglyokhoz." De szive tele van szomorúsággal, keserűséggel népének engedetlensége és jövendő sorsa fölött, aggodalommal saját nehéz felelősségteljes munkájának eredménye felől. Azért néma ajakkal, csöndes szemlélődésbe, mély gondokba és gondolatokba merülve ül ott azok között, akikhez Istennek beszédét kellene szólania és — miként egykor Jób barátjai — hét napig nem nyitja meg száját. De ekkor egy uj biztató szó hangzik feléje: „Embernek fia! Őrállóul adtalak Téged Izrael házának! Intsd meg őket az én nevemben!" És ha meg nem inted a hitetlent, meghal az ő álnokságában, de az ő vérét a te kezedből kívánom meg. Ha pedig meginted és meg nem térend, meghal, de te a te lelkedet megmentetted. És hogy immár a próféta őrállói tisztét sikeresen betölthesse, egy ujabb, szent leckénkben elmondott kijelentésben kettős parancsot vesz az Úrnak szájából: „Kelj föl! Mmj ki a mezőre! Kelj föl! Menj be, zárd be magadat a te házadba !" Testvérek! Őrállónak rendeltettünk mi is Izrael házár ak. Súlyos, bár szép és magasztos föladat, nagy és nehéz felelősség hárul reánk! Azért újra és újra kérdezzük önmagunkat, keressük közös tanácskozásainkban és egyebütt az utakat és módokat, mit és hogyan cselekedjünk, hogy azt az evangéliumot, melynek hirdetésére elhivattunk, a szivekhez közelebb hozzuk, hogy a hitben élő egyháztagokat neveljünk, akik nemcsak Róma hatalmával és csábításaival egyfelől, hanem másfelől a tagadásnak és ellentmondásnak egyházunk legértékesebb és legszentebb javait veszélyeztető áramlataival és szellemével öntudatosan és sikeresen szembeszállani nemcsak készek, hanem képesek is. Mert hiszen afelől egyszer s mindenkorra tisztában kell lennünk, hogy abban az egyházban, melyet maga isteni alapitója ós örök, láthatlan Feje: a Krisztus a benne vetett hit kősziklájára épített és amelyet a reformáció, az írásban gyökerező „sola fide" elvével, ugyanerre az alapra újból * Szerző által — a mi kérelmünkre — lapnnk számára átengedve. Szerk. visszahelyezett, nem érvényesülhet, amig a Krisztus és az evangelium egyháza nevére számot tart — más élő és éltető, mozgató és fenntartó erő, mint éppen ez a hit, Azért valóban méltó dolog, hogy ne csak minket/ igehirdetőket (bárhol ós bármily módon gyakoroljuk ezt a hivatásunkat), hanem az egyház sorsát szivén hordozó minden hivő keresztyént is első sorban és mindenek fölött ez az egy szükséges dolog, ez a legégetőbb egyházi kérdés foglalkoztasson és érdekeljen: mit cselekedjünk mi (bár tudjuk, hogy nem pusztán tőlünk függ!), hogy ez az evangelium, mint hitünk egyedüli alapja, újból minél többek síivében és életében „Istennek hatalma legyen minden hívőknek üdvösségére?" Azt hiszem, feleletül erre a kérdésre ma is és ránk nézve is megáll ez a kettős parancs és útbaigazítás, melyet szent leckénk szerint Isten az ő prófétájának adott: „Kelj föl, menj ki a mezőre! Kelj föl, menj be, zárd be magadat a te házadban!" „ Kel] föl, menj ki a mezőre és ott szólok veled!" Hogy mit szólott Isten a prófétához, arról textusunkban nincsen említés. Itt egyáltalán nem is hallásról, hanem látásról van szó. „Látám az Úrnak dicsőségét és esém az én orcámra." A hatalmas, kéklő égboltozat feje fölött, a természet ezer csodái és szépségei körülötte, azon a nyelven szólanak a prófétához, melyről a zsoltáriró azt mondja: „Nincsen beszédök, sem igéjök, mégis meghallattatik az ő szavuk." És ebben az emberi fül által nem hallható szóban a próféta fölismeri Istennek szavát és esék az ő orcájára. „Kelj fői, menj ki a mezőre és ott szólok veled!" Mit jelentsen azonban ez most már miránk nézve? Azt hiszem, szabad a prófétának adott ezt az utasítást igy értelmeznünk és alkalmaznunk: kelj föl, nyisd föl szemeidet és láss! Minden keresztyén embernek és igy különösen nekünk, igehirdetőknek, nyilt tekintettel, nyitott szemekkel kell e világban élnünk és járnunk. Nem szabad szemet hunynunk a körülöttünk létező és történő dolgok és események elől. Ne mondhassa rólunk senki, hogy szükkeblüek és szűk látókörüek vagyunk; hogy mi nem látjuk meg azt, amit mások látnak, nem veszünk tudomást azokról, amik másokat érdekelnek. Ha korunk gyermekének, az úgynevezett „modern embernek", különösen a természet titkainak felderítésében, a benne nyugvó és részben lekötött erők felhasználásában ós értékesítésében, a technika vívmányaiban telik öröme, mi nem akarunk ennek az örömnek megrontói lenni, csak a helyes alapra szeretnők azt fektetni és helyes irányba terelni. Meg kell mutatnunk, hogy mi is ugyanazt látjuk, amit ők, sőt ennél sokkal többet, nagyobbat, megnyugtatóbbat és vigasztalóbbat is és amit látunk, az nem fenhéjázásra és elbizakodottságra, hanem hálára és alázatosságra int és kötelez bennünket. Ha ők csak a természetet látják, mi annak bölcs és mindenható alkotóját és fenntartóját is, ki nékünk a Krisztusban egyúttal mennyei Atyánk is; ha ők csak a változandót és mulandót látják, mi látjuk a maradandót és örökkévalót is; ha ők mintegy csak a fényes cifra ruhába öltözött szolgát, mi az Urat is, aki előtt hálás örömmel esünk a mi orcánkra, dicsőítve és magasztalva őt: „Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes mind az egész föld az ő dicsőségével!" „Kelj föl, menj ki a mezőre és ott szólok veled!" A prófétának adott ez a parancs utal azonban bennünket munkásságunk tág, széles mezejére is. Milyen sok és nehéz feladat várakozik itt reánk. Hisz korunk is általában véve minden élethivatással, igy a lelkészével szemben is nagyobb igényeket és követeléseket támaszt. J j&s-.i.KgjMft^j.; .a, Titfii-, j, • Y~rr