Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)

1912-02-17 / 7. szám

62 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1912 gyarságra veszélyes volna! S épp igy az ellen is, hogy az' a protestantizmusra nézve volna veszélyes. El sem tudom képzelni, hogy hogyan gondolhatja ezt a Debreceni Prot Lap igen tisztelt szerkesztője s szeretném, hogyha nem indokolt állítása helyett ebbeli véleményét bővebben kifejtené. Csak nem akarja még sem azt állítani, hogy mert nem vagyunk reformátusok, hát akkor nem vagyunk már protestánsok sem? S ha egyszer minket is protestánsoknak tart, akkor mégis csak különös, hogy egyházunk terjeszkedéséről azt állítja, hogy az a protestantizmus meggyengítése. Itt valahogy logikai hibának kell lenni. S ha ennek az okát keressük, az aligha lesz más, mint az, hogy az evang. egyház terjeszkedése nem kellemes a református testvéreknek. Abból a puszta tényből, hogy egy ref. egyház mellett evang. egyház is alakul, azt következtetik, hogy ez gyengítése a protestantizmusnak. Ezt épp oly kevéssé fogadhatjuk el, mint azt, hogy ha egy evang. egyház mellett ref. egyház alakul, az kárára volna a protestantizmus nak. Egyik sincs kárára, de az végtelenül gyengíti a protestantizmust, hogy ha prot. egyházak egymás ellen féltékenykednek, vagy éppen egymás ellen támadnak. És itt nyugodtan mondhatjuk, hogy a legtöbbször nem az evang. egyház a kezdeményező, a féltékenykedő, a támadó. Bizonysága ennek az is, hogy mert most megmondja nyíltan, mit gondol a nagygerezsdi egyezségről, ezt már rögtön zelotizmusnak minősitik. Igy nem lehet igazi, benső testvéri viszonyt létrehozni a két prot. egyház között. Igy az a testvériség legfeljebb a. hivatalos körök hivatalos álláspontja, vaiy néhány rajongó utó piája mirad. Az őszinte testvéri viszony megalapozásához másképp kell hozzálátni. Az első dolog az. hogy mondja el nyíltan, őszintén mindkét fél, mi bántja; mondják meg református testvéreink: melyek ások az esetek, amikor az ev. egyház részéről mellőzésben, vagy bántalomban, vagy zaklatásban volt részük; de viszont ne haragudjanak meg ők se, ha mi is elmondjuk, hogy mi nem tetszik nekünk a hozzájuk való viszonyunkban, mi fájt, vagy fáj nekünk, mit gondolunk mi sértésnek, mellőzésnek, vagy bántalomnak. Beszéljenek maguk a tények s állapittassék meg azokból az igazság! Arra azonban ezúttal is kérjük református testvéreinket, hogy tanulják meg már valahára a nevünket; azután ne sajátítsák ki teljesen maguknak se a magyarságot, se a protestantizmust, mert igényt tart mindkettőre az evang. egyház is! Mert itt kezdődik a testvériség! Deák Jáuoi. „Szózat a prof. ifjúsághoz" cimű cMhßz, Ily cim alatt tartott felolvasást a Luther-Otthon első estéje alkalmából Sztehló Kornél ur. Bizonnyal csak dicsérni lehet egyes vezető egyházférfiaink s igy Sztehló ur azon nemes és nagy gyakorlati tontossággal biró buzgólkodását, hogy a prot. ifjúságot tömöritsék s bizonyos fenkölt eszme szolgálatára neveljék. Azonban midőn Sztehló bizonnyal ezt a célt kívánta szolgálni előadásával, nem tudom megérteni, miért rombolja másfelől az ifjúságban a pozitív egyházi, sőt keresztény hitnek — sajnos — amúgy is gyenge alkotmányát, mért igyekszik lerontani azt a keveset is, amit egyik-másik ifjú még megőrzött. Talán azzal lesznek a reakció ellen erősek s ezzel akarjuk a prot. érdekek védelmére nevelni, ha egyházunknak ellenségeivé is neveljük? Mert azt tesszük, midőn egyházunk tanait, a ker. vallás supra naturális igazságait lekicsinyeljük, sőt pellengérre állítjuk. Miért igyekszik egy, az egyházban előkelő szerepet vivő s máskülönben kiválóan érdemes férfiú minden alkalmat megragadni, hogy egyházunk s a keresztyén vallás dogmáin, melyek a hívő keresztyén féltett s drága hítiga^ságai, mindig irgalmatlanul egyet üssön, midőn sajnos, úgyis vannak elegen, akik a tudomány s az emberi értelem csalhatatlanságának dogmájára esküdve, ennek fegyvereivel igyekeznek elpusztítani a keresztény hit csodás mentsvárát, hogy az emberi sziv a maga hitével, boldogító, a modernizmus szerint csalfa sejtelmeivel ki legyen innen űzve s ne találjon sehol nyugtot. Mert higyje el Sztehló ur, amint azt már sokan megmondták, akik nem csak az észnek, de a szívnek emberei is, hogy a „tudás nem áldás", s »a szegénynek — már akár a szegény-gazdagnak, akár a gazdag-szegénynek — drága kincs a hit, tűrni és remélni megtanít." Azt hiszem, hogy banális igazságot mondok, amidőn állítom, hogy semminemű emberi találmány, semminemű uj rádius-féle elem, í^emmi repülőgép, a mathematikának, a természettudománynak semmi uj igazsága, igaznak vélt hipothézise nem vezeti i-özelebb az embert az igazi boldogsághoz, mert a boldogságnak feltételei magában az emberben vannak. Az emberi haladás, már akár az észnek, akár a technikának, akár álialában az emberi ügyességnek a folyománya is legyen az, igen előmozdítja a közjólétet s benne az ember könnyebb életküzdelmét; de azt belátja mindenki, hogy a közjólét s a kenyérért való küzdelemnek a minimumra redukálása még nem az egyéni boldogság. Ez igazán csak az erkölcsön s hiten épül fel. Joggal mondhatjuk, hogy csak a keresztyén erkölcsön s hiten, mely hitnek ugyan nem tökéletes, mert emberi, de tiszteletre méltó, mert szentíráson alapuló kifejezései evang. keresztény anyaszentegyházunknak hitelvei, mondjuk ki, érdemetlenül mások miatt rossz hírbe kevert dogmái A dogma miatt s nevében bizonnyal sok keserűséget okoztak egymásnak az emberek. De igazában a dogma-e az oka annak, hogy az emberek egymásnak nekifenekedtek? Ha felhők nem volnának, akkor nem dörögne s a villám nem sújtana be a szegény ember hajlékába és nem okozna sokszor olyan nagy pusztítást. De hát a felhő-e az oka annak s nem a levegőben való villamosság? Az emberek közti háborgást és bajt nem e az emberi szenvedély könnyen feszültségbe hozható villamossága, villáműtései okozták? Nem a dogma, hanem a dogmáról táplált felfogás hozta vészes hevületbe az embereket. Az ember esküdött v;űame!v dogmára s azt hitte, hogy ettől függ örök boldogsága, természetes, hogy a dogma ellenségeit kötelességének tartotta üldözni s Istennek tetsző dolgot vélt cselekedni, ha nekik árthatott. Az ultramontanizmus bizonnyal most is ezen az állásponton van. Mi eddigelé a dogmáról ugy szólottunk, mint amely valamely igazán keresztény hitigazságnak akar kifejezője lenni. Minden igazság, igy a hitigazság is egy-egy zászló, mely alá sorakoznak azok, akik felismerik, vagy elfogadják azt az igazságot, akik aztán hivei, katonái lesznek. A komoly meggyőződésű emberek igaznak elfogadott elveikért sikra is szállnak, s küzdenek addig a határig, ameddig az igazi erkölcs megengedi. Persze, hogy a történelem tanúsága szerint az, amit némelyek egyedül üdvözítő igazságnak tartanak, lehet a legrettenetesebb tévedés is, aminthogy a különféle egyházi dogmák közt vannak