Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)

1912-10-26 / 43. szám

1912. EVANG

ÉLIKUS ŐRÁLLÓ. 4 62. Ennek a dunáninneni kerület közgyűlése adta a legpregnánsabb kifejezését, amidőn felkérte az egyetemes gyűlést — lutheri nyíltsággal és őszinteséggel —, hogy ,,acélnak meg nem felelő és az ág. hitv. evang. egyház védelmére egyáltalán alkalmasnak nem bizonyult nagygeresdi egyezség felbontását elhatározni méltóztassék." Ez a javaslat őszinte és becsületes, mert félremagyarázást nem tür. De hogy egyetemes egyházunk érdeke tényleg az egyezség megszüntetése, azt legfényesebben igazolja a református testvérek dunántuli kerülete f. é. szeptember hó 25-én tartotta közgyűlésének határozata, amely ,,kivátiatosn ik tartja, hogy a bölcs elődök által sok jóakarattal és egyetértéssel megkötött egyezség továbbra is fenntartassék és mindkét fél által jóakaratulag alkalmaztassák." Ha az egyezség nem református érdekeket szolgálná, ugy jó testvéreink nem ragaszkodnának oly görcsösen hozzá! „Jó akaratulag alkalmaztassék"! Bagoly mondja a verébnek, hogy nagy a feje Eddig esetet nem tudunk, nem hallottunk, nem olvastunk, hogy a református testvérek valamikor is panaszkodtak volna, hogy a mi részünkről a nagygeresdi egyezség megsértetett volna, hogy ezt velük szemben bármikor is áthágtuk volna. Annak ellenében a mi levéltárainkban száz számba feküsznek a panaszok, melyek a református testvérek túlkapásait és erőszakoskodásait igazolják. S most mégis ők mondják, hogy az egyezség „mindkét fél által — (tehát általunk is) — juakaratulag alkalmaztassák." Mi jóakaratot alkalmaztunk eddig is, de a református testvérek további jóakaratából (melyből már csak a Pavlik rendszer hiányzik) nem kérünk. Meg vagyunk győződve, hogy ez a kérdés az egyetemes gyűlésen nagy vitát fog provokálni, sőt már most is megjelölhetnők azon férfiakat, akik a közóhajjal szembe szálva, egyetemes egyegyházunk evidens hátrányára, az egyezség fenntartása, revisiója mellett fognak szavalni. Mert köztudomásu, hogy az egyezséget fenntartandó elemek közül az egyiket az ellentábor egyházi vezéréhez rokoni kötelék, a másikat az ellentábor világi vezéréhez a politikai pártállás, s a harmadik, negyedik, stb.-ieket pedig az ellentábor hatalmas, s » jelgári életben is számottevő és esetleg koncot is osztó vezéreihez az érdek füzi. De ennek dacára még reméljük, hogy az ,,Ev. Lap" szerkezstője is be fogja látni, hogy az egyezség fenn nem tartható, mert annak becsületes és igazságos végrehajtását a református testvérek részéről nem várhatjuk, amit legjobban gazol az „Ev. Lap" legutóbbi számában „Testvérek vagyunk-e még?" cimü cikkje, melyből leszögezzük, hogy a református testvéregyház minden egyes ténykedése igazolja, „a vallásegyenlőségi elv megbontását és a két protestáns egyház között fennálló testvériség megtagadását." Azért nagyon kérjük egyetemes gyűlésünk minden rendű és állású tagjait, hogy mielőtt a gyűlés termébe lépnek, a rokoni, politikai és egyéb összeköttetés sz illáit akasszák a ruhatár fogasára s a gyűlésteremben kizárólag mint az evangelikus, eggház hü tagjai érezzenek, beszéljenek és cselekedjenek. Végezetül pedig mindazokat, akik ily gyöngéd érzületekkel egyébként sincsenek saturálva, arra kérjük, hogy mikor a nagygeresdi egyezség tárgyában döntünk, egy lélekkel, egy szóval dörögjük oda: „D

elend uu esse censeo"! S akkora a béke helyraáll, s egyházunk felvirágzik! Egyébként béke velünk! Viador. Még egyszer a csaláöi pótlékról. A napi sajtóban és az egyházi lapok hasábjain örömmel olvashattak, hogy a lelkészi családi pótlekot az Országos Református Lelkész-Egyesület is sürgette idei okt. elsején Budapesten tartott közgyűlésében, jóval előbb pedig a bányai ev. egyházkerület foglalt mellette állást. Az eszme tehát mindkét prot. egyházban hódit. Mindkétfelől nemcsak az állami tisztviselők családi pótlékáról szóló törvénynek korszerű intézménye es humánus szelleme sugallta és érlelte természetszerűen a lelkészeknél is a családi pótlék eszméjét, hanem az egész prot. egyház és különösen a prot. papság körében immár évtizedek óta a legnyomasztóbb fájdalommal érzett ama kényszerű helyzet, mely szerint még halvány reménye sem akar mutatkozni az 1848. évi XX. t. c. becsületes végrehajtásának, vagy legalább a papi alapfizetések korszerű emelésének. Nem csoda, ha iy körülmények között a papság kapva-kap minden eszmén, mint mentő deszkaszálon, melytől, legalább némi részben, javadalmazásának javítását reméli. Ilyen mentő deszkaszál a lelkészi családi pótlék eszméje, illetve annak megvalósítására való törekvés is. A most jeleztem kényszerű helyzeten kivül azonban van még egy hatalmas mozzanat, amely a prot. papságnál a családi pótlék eszméjét már sokkal régebben megérlelte és amely papságunk egyetemének katexochén a családi pótlékra való igényét állami és nemzeti szempontból is sokkal mélyebben megokolja, mint bármely más hivatalviselő körökét vagy osztályokét, amelyek e pótlékban már is részeltetnek. Ez a mozzanat a családnak a prot. lelkészeknél már megszokott kiterjedtebb fogalmában rejlik. Az Evangelikus Őrálló idei 40. számában megjelent cikkem ngyane tárgyban, a többek között, azon eszmét is hangsúlyozta, hogy az állami tisztviselők családi pótléka nemzetvédő és erősitő eszköz. .Semmiféle javadalmi emelés sem annyira nemzetvédő és ^erősítő eszköz, mint épen a családi pótlék, mert ez nem any-