Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)

1912-09-28 / 39. szám

368 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1912

. nére vonatkozólag, a mely néptömegek lelkét van hivatva megragadni. Ennél a dallamosság a legelső kellék. S mivel ezt a „magyaroknak" jelzett korálok legtöbbjénél nem találom, azért mondom őket értékteleneknek. Van közöttük dallamos is. Az ujabbak közül kedves és dallamos a 33, 40, 74, 140 számú. A 33 számúban ügyesen használja fel a szerző a Bánkbán egyik áriájának a motivumait. Ez nagyon szép. Legfeljebb talán nem elég vidám karácsonyi éneknek. Azujabbkeletü korálok között fájdalommal nélkülözöm Varga Márton tokaji lelkésznek Sántha Károly versére irt egy nagyon szép pünkösdi korálját, a melyet annak idején a szerkesztőknek általam hangszerelve el is küldöttem ; s amelynél, mondhatom, magyarosabb zamatuc s lendületesebbet nem irtak az utolsó félszázadban. Nálam idehaza ugy fújják, hogy öröm hallgatni. A régiek közül nagyon nélkülözöm még Tinódinak : „Óh örökhatalmu, mennyei szent Isten" kezdetű énekét, a melynek ugy dallama, mint szövege is szép és magyaros. A magyarosságról szólva, sajnálom, hogy a koráikönyv nem mert egy kissé bátrabban előre lépkedni a magyarítás terén az által is, hogy egyes, arra szinte kínálkozó korálokba magyar ritmust vigyen bele. Mert ilyenek is vannak szép számmal. Csodálkozom pl., hogy a 113 sz. korált, a mely igazán magyar, nem irta át magyaros ritmusba, holott az igazán csak ugy énekelhető s a pápista kottás könyvekben igy is láttam mfgirva. Nem értem, hogy a 44 számú remek magyar melódiát elől is (2-ik taktus) s hátul is ugy elnyomorítja, mikor az eredetije sokkal szebb. Általában kár volt egynémely, arra szinte kínálkozó korálokat át nem írni magyar ritmusba s ezzel is közelebb vinni azokat a magyar véralkathoz. Hiszen hallottam én már a „Boldog öröm nap derülr ránk" s az „Örömdalok hangozzanak

1' cimü korálokat is énekelni magyar ritmusban, szelid kivitelben, s mondhatom, azok nem hogy veszítettek volna fenségükből, hanem inkább nyertek. Meg kell próbálnunk lendíteni a magyarság ügyén minden vonalon! Én a magam részéről az e némü törekvést a legmelegebben üdvözlöm, mert ez magyar énekügyünknek s általában a vallásosságnak nagy hasznára van, mert közelebb hozván énekeinket a magyar nép szivéhez, azoknak megkedvelését is előmozdítja. S ez a törekvés sokkal hamarabb ér célt, ha egyes, arra alkalmas korálokat — hogy ugy mondjam — megmagyarosit, vagy ha az uj korálok szerzői a magyar népdal motivumait törekszenek minél nagyobb számban szerzeményeikbe bevinni, mint hogy ha csak idegen sablónok szerint dolgozva komponálgatnak össze egy-két nótát, s fölébe irják, hogy „magyar dallam", holott igazán nines benne semmi magyar vonás. Nagyon bánt az is, hogy egyes tóteredetü korálokat az átíró elront, csúnyábban hangszerel, mint a hogy azokat a tótajku közönség énekli. Ott van pl. a 19 sz. korál két kezdő taktusa. Ki van vetkőztetve eredeti formájából. Pedig már az 1750 és az 1798-ből való partitúrákban is a nép által használt alakot találhatta volna. S mire való volt elnyomorítani az „Én Istenem, én bűnös ember" kezdetű ének harmadik taktusát is, a melyet közönségünk ugy énekel, a hogy azt a Nagy Lajos-féle partitura is jelzi, t. i. a b-et feloldva, s ilyen alakban köali már J. Olósius volt aszódi lelkész Etan cimü partitúrájában is 1730-ban. Hol veszi ahoz valaki a bátorságot, hogy egy régi alakot, a mely a fülnek sokkal szebb is, csak ugy eldobjon s a maga bölcsességét irja helyére?! Rendkívül örülök, hogy a 112 sz. nagyon kedvelt temetési éneket is közli a koráikönyv, mert az — tudtommal — eddigelé nyomtatásban sehol meg nem jelent; megjegyzem azonban, hogy a 7-ik és a 9 ik taktusát kellemesebben is lehetett volna hangszerelni. Nagy kár, hogy a tót népnek egyik kedvelt krédóját (282 sz.) nem közli a tótajku közönség által énekelt formában is, mert az igen szép. Általában megjegyzem, hogy nagy tájékozatlanságot látok e könyvben a tóteredetü dallamok megválasztását s feldolgozását illetőleg. Ilyen tájékozatlanságra valló körülmény az is, hogy pl. a 48 sz. korálnál a liturgikus alkatrészeket egyszerűen mellőzi. Ez az ének tudvalevőleg a tót népnek egy kedvelt bűnbánati korálja, a melyben liturgikus beleszólásokkal a lelkész is szerepel. Ez utóbbit azonban az átiró tudomásul nem veszi. De hát akkor honnan tanulja meg ezeket a liturgikus énekrészeket esetleg a kezdő lelkész? S ha sem ezt, sem amazt nem lehet ebből a könyvből megtanulni, mire való hát ez a könyv?! Nem örülök annak, hogy a koráikönyv az „Erős várunk"-nak két rendbeli alakját is közli. Minek? Azt tartom, hogy végre valahárafállapodjunk meg valamelyik alakjánál ennek a fő énekünknek s ne vergáljunk annyi felé a hányan vagyunk, a mikor egy-egy gyűlési istentiszteleten ezt az enekünket énekeljük, ugy hogy a kivül állóra igazán különös benyomást tehetünk. Ennek az éneknek a magyaros formája foglaljon helyet koráikönyveinkben, szorosan meghatározva minden kottája, de azután több ne! Sajnálom azt is, hogy a koráikönyv nem elég preciz zenetörténeti tudással dolgozik. Több ének homlokáról vagy e szerző, vagy a kelet hiányzik, vagy hibásan van jelezve Tudom én, hogy nem mindeniknél lehet ezeket megállapítani, de a hol lehet, lehet. Azt is tudom, hogy ez nem lényege a dolognak, de mégis azt mondanám, hogy a ki arabusul lép fel beszélni : az tudjon arabusul. A 4 sz. korálnak nincs jelzése. Szereday Károly pazdicsi tanitó kottáskönyve 1843ban közli először. A 10. sz. már 1704 ben megtalálható Anastas. Freylinghausen Ghoralbuch-jában. A 19. sz. már 1750-ben is megtaláljuk, az átiró csak a Skultélyt ismeri s ezt is, amint fentebb emiitettem, rosszul. A 123. nagyon régi, már 1530 ban megtalálható Joach. von Burgk és Tranoscius 1636 A 130. számút nem tudom honnan vette, mert sem Joach. Neander 1680, sem Grylus: Partitúrája 1790 nem igy ismeri. Az itt felvett dallam nem sokat ér. A 185. számú Luthertől ered tulajdonképen, amint azt Joach. Walther: Gesangbuch mutatja 1524. A 216. Skultetyben 1798. megtalálható. A 259. számú már 1750 ben is megtalálható. A 274. sz. — örülök, hogy felvette — jelzése azonban hibás, mert már a Szereday partitúrájában is megtalálható 1843 ban, tehát korábbi eredetű. A 282. sz. ugy látom Skultetyből van átvéve, de már 1750-ben is megtalálható. A 119. számú koráiról boldogan azt hisszük, hogy magyar eredetű, de már a Tranosciusban is benne van (906. sz.) s Tranoscius jóval korábban élt, mint Ács Mihály mint a kinek ezt az éneket tulajdonítják. És igy tovább. Magam is vallom, hogy amit ezen soraimban említek, az nem lényege a dolognak; említem csak azért, hogy kimutassam, hogy nagyobb gondossággal lehetett volna itt is dolgozni. A mű külső kiállítása igen szép; 135 kottalapra terjed s 296 korált tartalmaz. A Luther-Társaság könyvkiadóhivatalában kapható. Talán sok is már a megjegyzésekből, amelyeket természetesen lehetne még szaporítani, ha a részletekre