Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)

1912-04-06 / 14. szám

120 egészen megfeledkeznünk. Mert hiszen a jelen épiti meg a jövő alapjait, vagy megássa annak sirját! De vessünk csak egy rövid pillantást egyházunk belső életére! Vájjon minő kép tárul fel itt szemeink előtt? Nem olyan-e, amely az egyház helyzetét szintén — a múlthoz képest — kedvezőbb szinben tünteti föl? A múltban rendezetlenség, tájékozatlanság, zavar, egységes vezetés hiánya, sokszor az önkény uralma, a jelenben törvényekkel, felségrendeletekkel pontosan körülirt és szabályozott rend! És vajon szabad-e szemet hunynunk aa egyház belső hitbeli életének erősítésére szolgáló különféle mozgalmak, intézmények, törekvések elől, amilyenek a belmissziói munkásság különböző ágaiban, jótékony és a vallásos egyházi élet ápolását célzó női-, ifjúsági ós egyéb egyesületek, a diakonissza intézmény meghonosítása és terjedése, az árvák, szegények, nyomorultak, elhagyottak, betegek ügyének fölkarolása, a vallásos irodalom termékeinek terjesztése a sajtó utján, Luther-Társaság, Prot. Irodalmi Társaság vallásos ós egyházi lapok, fölolvasó estél/ek, vallásos összejövetelek stb. Nem tud-e ébredni éppen napjainkban itt is, ott is az érdeklődés ós áldozatkészség a ker. egyháznak azon fontos és szent föladata iránt, amely a pogány világ megtérítését célozza és amely iránt még a közelmúltban — azzal az egyszerű indokolással, hogy a távoleső célokért nem szabad kockáztatni és elhanyagolni a legközelebb eső föladatokat — csak a legnagyobb idegenkedés és tartózkodás mutatkozott? Valóban hálátlanok volnánk és a legnagyobb mértékben a szkepticizmusnak ós pesszimizmusnak hódolnánk, ha mindezen és még egyéb itt föl nem sorolható és nem méltányolható törekvésekkel, örvendetes jelenségekkel és eredményekkel szemben — amelyekről a mult szintén nem tudott — nem volna egyetlen elismerő szavunk. Avagy mindezeknek a törekvéseknek és eredményeknek az értékét leszállítja az a körülmény, amelyet elhallgatni, vagy eltagadni önámitás volna, hogy ezeket a mozgalmakat a megváltozott korviszonyok által előidézett szükség, vagyis annak belátása és fölismerése hozta létre, hogy az egyház a maga törekvéseivel pusztán csak a szószóki igehirdetéseivel — ugy, mint régebben — ma már nem boldogul, hanem a keresztyénség elveinek ós eszméinek gyakorlati megvalósítására kell törekednie? Bizonnyára nem! De viszont ennek a körülménynek az elismerése egyúttal annak a ténynek is, hogy korunk általános szelleme vallásnak, egyháznak kevésbbó kedvez, mint a mult időké. De vájjon ebben a tekintetben nem esünk-e kissé túlzásba? Nem leszünk-e korunkkal szemben kissé igazságtalanok? Nem általánositunk-e egyes jelenségeket? Hiszen igaz: méltán hangzik el ajkainkról a panasz a mindinkább fokozódó és érezhető hitközönyről, amelynek gyászos következményeit a templomlátogatók, a szakramentummal élők számának szemmel látható ós kézzel fogható apadása aggodalmat keltő módon hirdeti. Méltán kesergünk a felett, hogy istentiszteleteink mindinkább elveszítik vonzóerejüket, még pedig nemcsak az u. n. művelt uri osztály, hanem a modern, isten- és egyházellenes áramlatoktól elragadott egyszerűbb néprétegek, nemcsak a vallás kérdésétől idegenkedő férfiak, hanem a bensőbb, vallásos életre inkább hajló nők, nemcsak a mindennapi, prózai élet anyagi kérdéseitől, érdekeitől, küzdelmeitől, gondjaitól lekötött és elgyötört felnőttek, hanem az eszmékért, ideálokért hevülni tudó ifjúság körében is. De hallgassuk csak meg a mult idők tanúit, akár az egyházi atyák valamelyikének akár egy Luthernek, vagy Spénernek, vagy más kisebb-nagyobb férfiaknak panaszait az idők romlásáról; a terjedő istentelenségről, vallástalanságról, hitközönyről, az Isten igéjének és a szakramentumoknak megvetéséről stb. is, alighanem elhal ajkainkon a mult, az u. n. „régi jó idők" magasztalása. Óh, mi jól tudjuk, tisztában vagyunk azzal, hogy az istentagadás, a vallásellenes érzület szelleme nem a XIX., vagy XX. század szülötte, vagy mint egyesek kérkedve mondják: ,,vívmánya.

1' Akik ma ennek a szellemnek hódolnak és azt gondolják, hogy ez az u. n. ,,modernség"-nek egyik ismertető jele, igen könnyen megtalálhatják „elvtársaikat

1

4 az emberiség történetének indegyik korszakában, még olyanokban is, amelyeket különben bizonyára semmiesetre sem volnának hajlandók a mai modern korszakkal együtt emlegetni. Hogy visszafelé messzebb ne menjünk, ott van a zsoltárirónak eléggé ismeretes szava: ,.A balgatag mondja az ő szivében, hogy nincsen Isten" (XIV. zs. 1. v.), ami mindenesetre arra enged következtetni, hogy akkor is már lehetitek, talán nem is kevesen olyan —, mint ő mondja — „balgatagok", — mint mi mondanánk: „atheisták" akik az Isten létezését tagadták. Valóban „nincsen semmi uj dolog a nap alatt" és Göthének, aki azt mondja, hogy az egész emberiség egész története lényegileg a hit és hitetlenség harca. Ez azonban természetesen még távolról sem nyugtathat meg bennünket korunk általános szelleme felől. Mert igaza van Richl-nek is midőn „Religiöse Studien eines Weltkindes" cimü munkájában, korunk általános szellemét vallási tekintetben a múlttal összehasonlítva azt mondja: „A középkorban ezen a földön minden bizonytalan volt, de az égboltozat (a menny) szilárdan és törhetetlen erőben és hatásban állott a föld fölött. Nekünk az e földön folytatott élet mindig bizonyosabb és biztosabb lett, de az ég (a menny) már nem áll erősen és szilárdul korunk gyermekei fölött. Hiányzik az a vallásos világnézet, mely miként az égboltozat a föl det, korunk kulturáját betetőzné " (Folytatjuk.) Straner Vilmos. Lelkészek kenyere. Ezen cim alatt „A nap" f. évi 77. március hó 28-án megjelent száma a következőket közli : „A ref. lelkészek országos egyesületének ma volt választmányi gyűlése. A legfőbb és legégetőbb kérdéssel foglalkoztak, amely már annyiszor foglalkoztatta a nemes és értékes testületet: a lelkészek fizetésrendezésével. Erre egyébként már 1912 január 1-től kötelező Ígéretet tett gróf KhuenHéderráry miniszterelnök. Dr. Balthazár Dezső püspök klasszikus szépségű és rendkivüli hatású elnöki megnyitója után igen izgatott és elkeseredett hangú felszólalások hangzottak el, amelyek mind a valóban méltányos ós megérdemelt fizetésrendezést sürgették. Nem a munka és a bér rideg kérdése, hogy a kálvinista papok a mostani 1600 K helyett 2400 K minimális fizetést kapjanak, hanem nemzeti kötelesség, hogy a maggar kultura e kiváló harcosai tisztességes elbánásban részesüljenek. ' Amit ezen papi körökben elég olvasott lap a ref. testvérekről ir, az az összes protestáns lelkészekre vonatkoztatható, mert a protestáns lelkészek vékony kenyérkaréja a lelkészek fizetésrendezése, már évek óta foglalkoztatja az egyházi közgyűléseket, lelkészi értekezleteket és egyházi lapokat, de anélkül, hogy e tekintet-