Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)

1911-11-04 / 44. szám

1911. felelően — egyenlő es — a méltányosságnak meglelelően — alacsony megállapítása folytán az álla ni adó nagy terhet volna kénytelen viselni, arra kell törekednünk, hogy itt is érvényesüljön úgy az igazság — az állami adónak országszerte lehetőleg azonos %-kd megterhelése által — mint a méltányosság — az országos %-nak lehető minimumra csökkentése utján. Itt jött segitsegünkre az állam, a midőn önerőnk elégtelenségének láttára egyházunk nemzeti kulturmunkájának az 1848: XX. t.-c. értelmében köteles honorálása fejében ezidőszerint — sajna — csak nagyon is csekély mértékű összeget bocsátott rendelkezésünkre a kormánv, a többek között azon határozott kikötéssel is, hogy egy részét híveink túlmagas egyházi terhének csökkentésére fordítsuk. Minthogy pedig a túlterhelés a mondottak értelmében az állami adónál van, kétségtelen, hogy csak ennek terhét szabad és kell is az adóalapi segélylyel kisebbitenünk, ha meg akarunk felelni a kormány intencióinak, valamint a rendelkezésre álló összeg elnevezésében rejlő követelménynek. Ezt pedig csak akkor teszszük, ha a személyes járandóságokat a segely szétosztásánál figyelmen kivül hagyjuk es csupán az egyházi adónak azt a részét mérjük az országos minimális °/o nak, meg az egyes gyülekezeteket megillető segély nek megállapithatása céljából az állami adóhoz, a melyet ez tényleg visel, illetve viselni köteles. A midőn így csak azon gyülekezeteket és ezek körében azon egyháztagokat segélyezzük az adóalapból, amelyek és akik ezt teljes joggal elvárhatják, egyfelől nagy körben osztódik el a segély, másfelől az állatni adó megterhelésénél jóval kisebb lesz a maximális ami által némiieg méltányosságot, gyakorlunk a nagy adózókkal szemben is, akiknek a zsinati törvények 256. §-a a) pontja szerinti megterhelése helylyel-kőzzel még ez esetben is ajánlatossá teszi a szembetűnő aránytalanságnak, mely a jog gyakorlása és a. kötelesség teljesítése között van, valamely korlátozó intézkedéssel megszüntetését, amint ez a kültagokra nézve ugyanezen §. b) pontjában már úgyis meg van. Ha az általam jelzett módon osztjuk fel az adóalapi segélyt és juttatjuk az epedő gyülekezetekbe, senkinek sein lesz panaszra oka, vagy éppen joga, különösen ha a tapasztalatokon okulva a következőket tartjuk szem előtt: 1. A becsatolandó normális költségvetés legyen reális! Nem akarok senkit sem vádolni, de a múltban benyújtott költségvetések nem voltak, mert a legjobb akarat mellett sem lehettek ilyenek. Avagy reálisak voltak-e a termények egységárai?! Minden bajnak az volt az oka, hogy számszerűleg fixirozni kellett olyasmit, aminek fix ertéke nem volt és nem lesz, de meg e«y azon időben sincs az egész országban. Azután az orszá gosan azonos egységárak mellett nagyban befolyásolja a költségvetések realitását, illetve az erről való meggyőződés lehetőségét egyfelől az a tény, hogy a lelkészek és tanítók hiványainak igen nagy része nem tűnteti fel a nekik járó termények mennyiségét fix szamban ; másfelől az a körülmény, hogy ezen hiványokban mind ma már elavult es használaton kivüli, söt meg nem felelő mértékegységek alkalmazvák. Az u. n. „közmunkák" értékeléséről szólni is felesleges. Nagy haladás itt a mult tal szemben a közölt szabályrendelet-tervezet körülményes eljárása, de sokkal jobb volt az illetékes bizottságnak az a szándéka, melyről lapunkban értesültünk 1910 elején, hogy a kötelező megváltás kimondását fogja az egyetemes gyűlésnek indítványozni. Ha ezt megtesszük és pedig a terményekre nézve is, mindjárt feltétlenül reálisak, de meg egyszerűnk és áttekinthetők lesznek a normális költségvetesek. Minthogy azonban a gyülekezeti elet fejlődésre van hivatva és a rendes szükségletek is növekedhetnek, de meg az állam és egyház teljes szétválásának ideje is valaha — annál jobb, minél későbben — eljöhet: minden gyülekezetnek kötelességévé tenném, bizonyos öszszegnek a normál költségvetésbe való beállítását, melyet tartalékalapul az adóalapi segély különbeni elvesztésének terhe alatt tőkésítenie kellene. Legtanácsosabb volna erre a rendes és fix jövedelemnek úgy sem minősíthető ,.perselypénzek'', vagy az „offertóriumok" évi összege. Valóságos áldás fakadhatna ebből a közegyházra és fakadna a gyülekezetre. 2 Az állami adó kimutatásába csak az az adó veendő fel. amely egyházi terhet visel és csak oly mértékben. amilyenben megterhelhető. Kzzel elkerüljük a múltban elkövetett és sok jogos panaszt, keltett azt a hibát, melylyel a segély szétoszthatá

cánál a „nagy adó" teljes beszámítása folytán sok gyülekezetet megrövidítettünk és az egyházi adóval az E. A. 253 § ának értelmében meg nem terhelhető „általános jövedelmi pctadó" figyelembevételével minden ok nélkül úgy az egyházi törvény, mint a reális élet viszonyai ellen vétettünk. Felveendőnek és megterhelendőnek tartom azonban a helyben lakó híveknek idegen községben fekvő birtokaik, jövedelmeik után fizetett állami adóját és pedig ha egyházi terhet nem visel, tejesen, ha igen úgy csak oly mértékben, amennyire az E. A. 256. § ának b) pontja szerint mentes maradt. Ezt követeli az igazság és méltányosság egyaránt! * Ezekben igyekeztem az adóalapi segély újból szétosztására vonatkozó nézeteimet összefoglalni és elniordani. Lehet, hogy kissé radikálisak, de őszintén mondhatom, hogy őszintén kereslem az igazságot abban a szilárd hitben biztos tudatban, hogy az igazság szabaddá is teszen, szabaddá, mert függetlenebbé a gyülekezet egyik másik korlátoltabb felfogású tagjának rosszakaratával szemben terményjárandóságaik kívánt megváltása és javadalmunk készpénzes fixumban megállapítása és ennek folytán az egész egyházi adózás ügyének modern elvek szerint preciz szabályozása által; szabaddá a nélkül, hogy gyülekezeteink, vagy ezek tagjai törvénybíztositotta jogaikban a legcsekélyebb sérelmet szenvedtek volna. Őszintén kérek mindenkit, gondolkozzék a kérdés felett és ha jobb megoldási módot tud, talál, közölje. Hadd győzzön a jobb! Megérdemli, sőt megköveteli a kérdés fontossága, az ügygyei való foglalkozást, mert megoldásával azt a célt kívánjuk elérni, hogy mindinkább jó rendben és ékesen történjenek mindenek a gyülekezetekben önmagunknak örömére, közegyházunknak javára és a jó Isten dicsőségére. (Vége)