Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)

1911-05-13 / 19. szám

170 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1911. jesztések, előterjesztések, panaszok, sérelmek hangoztatása, energikus követelőzés. — Hát tisztelettel kérdjük laptársunktól, tulajdonképen milyen céllal küldetett ki a prot. közös bizottság, ha nem épen azért, hogg legyen a két prot. egyháznak oly állandóan szervezett bizalmi testülete, amely a két prot. egyházegyetem körében külön-külön felmerült panaszok, sérelmek, jogtalanságok orvoslása érdekében a minisztériummal szemben a közvetítést gyakorolja. És pedig gyakorolja azt azzal a fokozott tekintélylyel, súlylyal és erővel, amely e bizottságnak mindkét prot. egyház egyeteme által való megbízatása tényében rejlik. Kérdjük, mi célja volna az egész prot. bizottság működésének, ha az, hogy úgy mondjuk, csak a befelé való sopánkodásban, bajok és keserűségek egyszerű registrálásában, mintegy csak „haza beszélésben" merülne ki? Elegen vagyunk, akik sopánkodunk, búsulunk és kesergünk egyházak, esperességek, kerületek és egyetemes egyházak szerte; erre a célra külön szervet alkotni igazán felesleges lett volna. Ellenben lényegileg igenis örvendünk azon, sőt elpalástolhatatlan lelkes örömet érzünk a felett, hogy a közös prot. bizottság végre az energikus cselekvés terére lépett. — Mindkét egyház egyetem legkiválóbb férfiai ülnek benne, akiknek működéséhez ezer és ezer prot. papi, tanári és tanítói család fűzött már régóta reményteljes várakozásokat és sok százezer prot. szív hazai prot. egyház jogállása szempontjából jogosúlt reményeket. Teltek, múltak az évek, és azoknak a szegény prot. belhívatalnokok családjainak reményteljes várakozásai és annak az országos prot. közvéleménynek jogosúlt reményei csak nem akartak és nem akarnak teljesedésbe menni Most végre mintha valami változnék, mintha valami kedvezőbb, egészségesebb fordúlat köszöntene be a bizottság működésébe : és akkor mi prot. egyházi sajtó vegyük magunkra a kerékkötőnek ominosus szerepét és kössük meg a dolgozni kívánó bizottság kezét aféle formulákon való nyargalásokkal, hogy tanácskozás-e, vagy intézkedés, javaslat-e vagy határozat valami? Mi azt hisszük ha a mi tevékenységünket ilyen formális kérdéseken való vitatkozásokban merítjük ki, akkor csakugyan el fog érkezni az az állapot, hogy nem lévén prot. egyházi érdekeinknek a komoly cselekvés terére lépés kellékeivel felruházott szerve — „néma gyereknek csakugyan nemfogja anyja sem érteni szavát." Laptársunk egy lényegbe vágó körülményről megfeledkezett és ez az, hogy bármely előterjesztést, felterjesztést, panaszt, vagy sérelmet intézzen is a közös prot. bizottság, bármely államkormányzati szervhez, ez utóbbinak minden intézkedése megelőzőleg a két prot. egyház egyeteme által külön-külön vétetik tárgyalás alá. így tehát meg van óva az egyházjogi álláspont, nincs mit aggodalmaskodni, a cselekvésnek pedig, mondjuk, csak örvendeni lehet. A theologiai tanárok fizetésének kérdéséhez. Tekintve az életviszonyoknak immár szinte elviselhetetlenné váló folytonos drágulását, mely természetszerűleg a kiszabott fizetésből élő, akár egyházi, akár állami, községi vagy vármegyei tisztviselőket sújtja a legérzékenyebben s váltja ki épily természetszerűleg a különböző tisztviselői köröknek helyzetük javítására irányuló törekvését, nem csudálkozhatunk azon, hogy legutóbb nemcsak a lelkészi kongrua új rendezése, hanem a theologiai tanárok fizetésének kérdése is újra napirendre került. — Oly kérdés ez, melynek az összes érdekelteket megnyugtató megoldása immár elodázhatlanná vált s nagyon ferdén ítélnők meg a helyzetet, ha azt hinnők, hogy itt csupán az egyes theologiai tanárok anyagi érdekeiről van szó; nem, sőt elsőrangú egyházi, közegyházi érdeknek kell tekintenünk, hogy theologiai tanárainknak is oly anyagi helyzetet biztosítsunk, amelyben anyagi gondoktól menten élhessenek magasztos hivatásuknak. Ahhoz nem férhet szó, hogy a lelkészi hivatal mellett egyetlenegy egyházi intézményünk és iskolánk sem képvisel annyira eminens egyházi érdeket, mint a theologiai főiskoláink. Hiszen ezeknek a falai közül kerülnek ki azok, akik egyrészt a lelkészi hivatalban hívatva vannak evangelikus népünk ezreit lelkileg gondozni és vezetni, másrészt a vallástanári és hitoktatói állásokban az evangelikus ifjúságot egyházunk szellemében nevelni és oktatni. Egyházunknak egy kiválóan derék vezérférfia kétségkívül helyesen ítélt, amidőn egy alkalommal, bár szűkebb körben, a theologiai tanárok munkájának rendkivüli fontosságát és felelősséggel teljes voltát azzal jellemezte, hogy ők mint a lelkészeknek, a nép nevelőinek nevelői ezen a közvetett úton ezereknek meg ezereknek, egész nemzedékeknek nevelőivé válnak. Ugyanezért nem lehet elég magas követelményeket támasztanunk a iheologiai tanárság tudományos, szellemi és erkölcsi színvonala iránt. De nyilvánvaló, hogy ezen követelményeknek hangsúlyozása csak akkor jogosúlt, ha viszont egyházunk megtesz minden tőle telhetőt abból a célból, hogy a theologiai tanároknak olyan megélhetést biztosítson, amely őket az anyagi gondok terhe alól felmenti s reájuk nézve lehetővé teszi, hogy kizárólag hivatásuknak élhessenek. Nem tekintve azt, hogy az anyagi gondok szükségképen bénító hatással vannak a nagy lelki rugékonyságot feltételező tudományos munkásságra és elmélyedésre, az anyagi javadalmazás elégtelensége különösen két sajnálatos következményt von maga után, mely amint eddig is éreztette káros hatását, úgy a