Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)

1911-05-05 / 18. szám

EVANGELIKUS ÖRÄLL0 a kolostori élet magánosságát, és mint bűnbánatot prédikáló, szerzetes ruhában s mezítláb járt-kelt a nép között, megelégedve mindazzal, a mit néki a polgárok és falusiak élete fentartására nyújtottak. A beszéd nagy hatalmával megáldva és mint a bibliában jártas, az uralkodó bűnök, kivált a papság bűnei ellen buzgólkodott. Az emberek az ő bűnbánati predikácziói által annyira találva érezték magukat, hogy őt prófétaként tisztelték, a ki baláthat az emberek belsejébe, és azt állították, hogy még a kőszívnek is megkell általa lágyulnia. Henrik sem ismert el egy tant sem, a mit a szentírás szavaiból határozottan kimutatni nem lehet, s arra használta fel azokat az adományokat, a miket neki nyújtottak, hogy azok által férfiakat és nőket szabadított meg a jobbágyságtól, s szegényeket ruházott és táplált. Tekintélye úgy az előkelők mint az alsóbbrendűek közt oly nagy volt, hogy ellensége, a már említett Klervói Bernát így panaszkodott: „a templomok gyülekezet nélkül vannak, a gyülekezetek pap nélkül, a papoknak nem adják meg az őket megillető tisztele et, a templomokat a zsinagógákhoz teszik hasonlóvá, a szentségeket nem tartják szentnek, az j ünnepeket nem ünnepelik többé ! — Miután hosszabb ideig a Provánszban, s Toulus és Albi vidékén működött, Samson a reimsi érsek a személyét hatalmába kerítette, és az ebben a városban 1184-ben tartott zsinaton elítélte őt szűk koszt mellett élethosszig tartó fogságra. Nemsokára ezután meghált. Ugyanily szigorúsággal, de mégis inkább politikai, \ mint vallásos szempontból lépett föl Bresciában, felsőOlaszországban egy Arnold nevű lelkész, az egyház elfajulása, és a pápa világi hatalma ellen. Ő maga igen szigorú életmódot folytatva, azt kívánta, hogy a püspökök és apátok a szentírás tanait követve, a világi foglalkozásról mondjanak le, és mindezeket a fejedelmeknek engedjék át. A papok elégedjenek meg azzal, a mit a gyülekezet szeretete nyújt nekik az ő életfentartásukra. II. Incze arra kényszerité e veszélyes férfiút, hogy Itáliát hagyja el; de az ő eszméi visszamaradtak. Rúma polgárai végül egyenesen azt kívánták a pápától, hogy ö a papság kormányzására szorítkozzék, és a polgári ügyek vezetését egy tanácsra bízták. Igen, oly messzire mentek, hogy a Szentatyának ünnepélyesen fölmondták az engedelmességet, "

Lés ő ellene a német császárral, a római szabadállam helyreállítására szövetkeztek. A nyugtalanság hosszú ideig tartott tovább, mig végűi I. Frigyes császár az 1516-dik esztendőben Arnoldot hatalmába kerítette, és őt IV. Adorján pápának kiszolgáltatta, a kivel épen alkudozásban állott. Arnoldot felakasztották, holttestét megégették, hamvait a Tiberbe szórták, hogy az általa föllelkesített rómaik az ő csontjait mint egy vértanú ereklyéit valamikép ne tisztelhessék. Mind ezen jelenségeknél veszélyesebb volt Rómára nézve egy gyülekezet föllépése, a mely távol minden kicsapongások és túlzásoktól, megőrizte a keresztyénség eredeti egyszerű kincseit és egy valódi evangyéliumi hitnek a titok teljes erejével, az egész átalakulásának a csiráját hordozá keblében. Ez a waldensek gyülekezete volt. E felekezet nevéről és eredetéről a tudósok sokat vitatkoztak és írtak. Maguk a waldensi írók sincsenek eg

yáltalában egy véleményen a felől *) Az ál*) A ki e nehéí tirgy felől közelebbi értesülést akar, az olvassa el dr. Halni. Ch A. részletes fejtegetését a felől : „Az eretnek története a középkorban". Második kötet , „liibliás eretnekség." Stuttgart. Hteinkopf J. F.-nól. talános s az újabb történetiróktól is megtartott felfogás szerint a waldenseket Wald Péter Honi kereskedő hívta életre és azok tőle nyerték nevöket, aki a tizenkettedik évszázad második felében élt. Ennek azonban ellene szól az a körölmény, hogy a waldensek legrégibb iratai kétségkívül e század kezdetéről származtak, és ugyanazok egyikében már a „waldensi" név mint egy határozott, a római egyháztól eltérő vallás közösség megjelöléseként fordúl elő. (Folyt, köv.) T Ä R C Ä. Jézus *) a természetben. I. Ki, ki a mezőre, a szabadba vágyom : Elterülni füvön, mint egy puha ágyon, Melyet a természet gyöngéd keze vetett: Megenyhülni rajta, ha' ki fáradt, beteg ! Ki, ki a mezőre, a szabadba vágyom, Ahol a fű, virág, — mind megannyi lábnyom : Hogy Te is itt jártál, Uram ! Mind reád vall: A fű selyemével, virág illatával. Ki, ki a mezőre, a szabadba vágyom, Hol körűifog Lelked oly titkosan, lágyon ; Ahol minden Rólad, rejtelmesen, beszél : Szárnyalva a madár, lágyan lengve a szél . . • Pihenek a füvön, halkan álmodozván, Minden felől szavad szól susogva hozzám, Merre csak a határ mosolygva kitárul: — Az „égi madár"-ról, „mezők liljomá"-ról . . . S e mélységes, örök tanítást hallgatom Áhítatos hittel, szótlan', hallgatagon ; S epedő lelkem itt, e szent csoda szótúl : Hogyha fáradt, — pihen, hogyha beteg, — gyógyul 1 II. Előttem a tiszta, messze szemhatáron Hegy-halmaz homálylik, mint valami álom ; Körbe', hosszú sorban, hallgatag' elnyúlnak, Rájok az égívek lágyan leborúlnak. Magasan e hegyek feje fölött pedig Az égbe óriás orom emelkedik : Feje-fönnen tartva, egyedül ott székel Magas méltósággal, félelmes fönséggel! Közeledjem hozzá ha minél messzebbrűl. Antúl magasabb lesz, antúl inkább szebbül ; S ha melléje megyek, bármelyik oldalon : Szépségét, nagyságát én föl se foghatom . . . — Igy van Veled, Uram, a parányi ember, Ki Feléd igyekszik szent töredelemmel ; Hozzád minél közel'b megyek, közel'b vagyok: Istenséged annál dicsőbb, annál nagyobb 1 Petrovics Pál. *) R Jézus c. ciklusból.