Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)

1911-04-27 / 17. szám

152 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1911. egy szent eszmében összeforrni nem engedik. Nálunk a felekezeti különbség nemcsak lelkiismereti kérdés, hanem faji, nemzetiségi különválást is jelent és mi, kik az ellentéteket kiegyenlíteni, tettre kész, türelmes és minden embertársát egyformán szeretettel ölelő ifjakat akarunk nevelni, fájdalmasan látjuk az ifjúság egy részének szigorú és titkos elkülönítését oly formán, hogy ezentúl közös munkára alig egyesíthetjük őket. Hová is vezetne az ilyen szellem ? Milyen zavaró hatással lehetne az egységes nevelésre, ha minden felekezet az iskolán kivül titkos egyesületbe csoportosulna, amihez ezek alapján kétségkívül joga is volna, mert amit egynek megengedünk, arra számot tarthat a másik is. Képzeljünk csak el intézetünk kebelében egy gör. keleti vezetés alatt álló vallásos egyesületet, egy Kálvin szövetséget, egy Luther társaságot, egy Cionista vagy Makkabeus egyletet! Mily beláthatatlan károkra, mily átkos visszavonásra vezetne ez elkülönödés, pedig állami intézetben mindegyik felekezetnek volna annyi jogcíme az ilyen tömörülésre, amennyi a rom. katholikusoknak a kongregációra. És ha ez egyesülés működését, alapszabályait legalább ismernők! De nem tudjuk működése célját és irányát csak hozzávetőleg is oly kényszeritőnek szükségesnek találni — még ha mindez még oly nemes és önzetlen volna is — hogy ellensúlyozhatná egyes tanulók lelki és erkölcsi világának fejlesztésével azt a mérhetetlen kárt, melyet az ifjak összeségében támadó egyenetlenség vagy felekezeti különválás érzésének erősebb és fokozottabb kidomboritásával csakhamar okozna. 3 Mindig a legtisztább szándékot, a legnemesebb célzatot tételezve fel, kérdezzük az egylet alakitóit, ha célja tisztán a vallásos érzés bensőbb ápolása, a vallásos érzésben való fokozottabb elmélyedés, nem talál-e a hitoktató ez egylet nélkül is elég eszközt arra, hogy ezt a vezetése alatt álló ifjakban felköltse. Tanítása, erkölcsnemesitő személyes példája, a lelki gyakorlások, az istentisztelet, a gyakori exhartatió, a gyóntatószék nem elég eszköz-e arra, hogy ifjainak lelkét a maga eszményének képére idomítsa ?! Kell-e ehhez még oly egylet is, mely rekriminációkra ad alkalmat, mely egy hitfelekezet céljait a másikra tán sértő módon kidomborítja, elkülönödést szül és egyenetlenséget szít. Nem üres rémképek ezek, sem dialektikai fogások, hanem igaz szívből eredő és aggodalomszüite kételyek, melyekre a nyomokat — sajnos — máris észlelhetjük ifjaink közt, olykor oly sértő módon, hogy gyermekes csínynek tekinteni már nem szabad. Az egyesület titkos, tagjaitól fogadalmat vagy épen esküt vesz ki e titkosság érdekében. Kérdjük elsősorban, lehet-e fejlődő gyermektől fogadalmat, komoly és mélyreható erkölcsi jelentőségű esküt kivenni ? Hátha a gyermek vagy ifjú, kinek lelkülete még kiforratlan, erkölcsi énje még nem szilárd, egy pár elejtett szóval megszegi a fogadalmat, egy véletlenül kipattanó megjegyzéssel ellenkezésbe jut fogadalmával vagy esküjével — lelkükre veszik-e az alapítók azt a veszélyt, amely az így önmagával ellenkezésbe jutó gyermeki lelket fenyegeti és annak belső békéjét, nyugalmát feldúlja? És miért titkos ? Ha célja oly nemes, ha iránya oly nemesítő, miért kell titkolni ez üdvöt oly szigorúan ? Hisz még a tanártól is esküben veszik ki azt az ígéretet, hogy titkos egyesületnek nem tagja, miért sorakoztatják a fejletlen lelkű gyermekeket egy oly titkos egyesületbe, mely nem a felekezeti türelmességet, hanem a felekezetért való harcot hangsúlyozza. Senki lelki szabadságát el nem akarjuk kobozni; ha valamely egyház buzgó harcosokat akar magának nevelni, ám tegye, de keresse és szedje újoncait a felnőttek közt és ne hintse el a különválás érzésének magvát ifjaink lelkében, kiket mi egy absolut valláserkölcsi eszmény tiszteletében nevelünk, mely eszmény csupa szeretet, egyetértés és mások megértésén alapuló türelmesség, nem pedig a mások iránti szeretetlenség, egyenetlenség és a harcias felekezetiesség. Ime kételyeink általánosságban a megalakult egyesülettel szemben. De vannak speciálisán iskolai és paedagógiai ellenvetéseink is, melyek szerint egyenest iskolai szabályainkkal, paedagógiai elveinkkel és a középiskolai rendtartással jut ellenkezésbe az egyesület. Mert hogy egyesület, kétséget nem szenved. Egyesület voltára rávall latin és magyar neve egyaránt. A püspöki kar magyarul Mária társulatnak nevezi s alapszabályokat is alkotott részére, amik a vallásos gyakorlathoz nem kellenek. Egyesület voltát bizonyítja, hogy tagjai s functionáriusai vannak s hogy r. kath. növendékeink sincsenek valamennyien benn, holott a vallásos gyakorlatokban kivétel nélkül nemcsak részt vehetnek, hanem részt is kell venniök. De legfőbb bizonyítéka egyesület voltának az, hogy meghatározott helyen és időben formaszerü gyűléseket tartanak s e gyűléseken határozatokat is hoznak. Viszont titkosságának ismertető jele, hogy a tagoknak tilos a hozott határozatokat nem-tagok előtt elárulniok. Iskolai szabályaink szerint azonban itt csak oly egyesület állhat fenn, melynek felekezeti és nemzetiségi különbség nélkül mindenki tagja lehet. És ime egy egyesület, mely tisztán egy felekezetbeliek számára áll fenn, sót még ez egy felekezetnek sem valamennyi tagja léphet oda be. Mire való ez elkülönítés, mely csak a kicsinylés és lenézés érzelmét váltja ki a tagokban azokkal szemben, kiket az egyesületbe felvenni nem tartottak méltónak. — Igaz, más vallású tanuló nem is akarna egy katholikus egyesületbe belépni — bár elég sajnálatos, hogy állami intézetben par excellence kath egyesület is van — de mivel indokolják és mentegetik a kath. tanúlók zömének kizárását ? Nem számolnak az alakítók a gyermeki léleknek különösen e fajta megszégyenítésekkel szemben megnyilatkozó érzékenységével, melynek áldatlan következményeivel már a közvélemény is oly gyakran kénytelen foglalkozni. De ellenkezik a kongregáció és titkos volta paedagógiai elveinkkel is. Mi egyenes, szókimondó jellemeket akarunk nevelni, kiknek szíve előttünk nyitott könyv. Ifjakat, kiknek érzelmei önként és akadálytalant tolulhatnak ajkaikra, mert a jót, a nemest nyilvánítani nemcsak megengedettnek tanítjuk, hanem kötelességükké is tesszük. Es ime ez egyesület tagjait titkosságra, ha nem is titkolódzásra készteti, visszaszorítja ajkaikról azt, mit szívükben hordoznak. — Miért ? Nem közeleső-e az a gyanú, hogy talán nem eléggé „spruchreif" kimondható vagy hirdethető az, amit az egylet céloz ? Nem mondjuk legtávolabbról sem, hogy ugy van, de nem zárkózhatunk el annak lehetőségétől, hogy úgy lehet. Ez a puszta lehetőség pedig már elég ok arra, hogy bennünk aggályokat támasszon az egyesület üdvös voltában. De ellenkezik a kongregáció a V. K M. 1887.