Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)
1911-04-20 / 16. szám
147 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1911. az az idegenek előtt érthetetlen volt is, az istenitiszteletnél megtartották. Ez eleinte csak szükségből történt, később kényelemből s végre okos számításból. Egy ilyen, csak sietve megtérített tömeg előtt, mely a neki hirdetett beszédet meg sem értette, keresztyénségnek lehetett mindent hirdetni, habár az a keresztyénséggel a legkiáltóbb ellentétben állott is. Az alig kivívott uralmat az egyház meg akarta tartani, és szivesebben eltűrte az együgyűséget, mint az ő hírvágyának egy külső korlátját. Ha vissza tért volna alapítója szelleméhez, s evangyéliumi alapon újjáalakult volna, úgy segíthetett volna magán. De tovább haladt azon a veszedelmes ösvényen, amelyen már egyszer elindult. A szentek és ereklyék tisztelete mindinkább elterjedt. A papok s kivált a püspökök teljes hatalmáról való felfogás mindjobban megerősödött. A papokban és püspökökben a világ minden elfajulásánál s az emberi viszonyok minden szétszakadozottságánál az egyház szentségét és egységét tüntették föl. Erről mondák azt, hogy: „Aki egy püspököt támad meg, az a paradicsomnak az urát támadja meg." „Az egyház papjának éppen úgy kell engedelmeskegni, mint egy Istennek." De maga a papság mindinkább a világ hiábavalóságaiba sülyedt le. — Anyagi javak s világi hatalom elnyerése után törekedett nemcsak a felsőbb, hanem az alsóbbrendű papság is. Kardosan és lóháton jártak, jólétbe és bujaságba merültek. Birákul tolták föl magukat világi golgokban ; pöröket vittek, és ez által oly mérhetetlen gazdagságra tettek szert, hogy már Nagy Károly keserű gúnnyal azt kívánta a püspököktől, hogy magyarázzák meg neki, vájjon mit jelent ő náluk a világ megvetése? Némely helyeken pedig e rabló és uralkodni vágyó püspökök ellen a gyűlölet is oly nagy mértékben feltámadt, hogy közülök némelyek csak karddal tudták megvédeni jogtalanul vagy alattomosan szerzett javaikat, másokat pedig a nyílt utcán gyilkoltak le. Mindig tisztább igazságként tünt föl az, hogy: a világ hiábavalóságaiba merült papság közt az igazi egyház föl nem található. A kört még szorosabbra kellett vonni, s megkülönböztették ezentúl a látható egyházat, amint az külsőleg jelentkezik az emberek között s a láthatatlan egyházat, amely a hívők szent közösségében érvényesül. Róma püspökei — ahol Péter és Pál, a két legfőbb apostol tanított, s a honnan nyugot nagy része nyerte az evangyéliumot, már régtől fogva arra törekedtek, hogy bizonyos túlsúlyra emelkedjenek a többi püspökök között. Péter apostol utódainak nevezték magukat, akit az Idveziíő a többi tanítványok fölé emelt ama nyilatkozatával: .Te Péter vagy (azaz kőszikla), és én e kősziklán építem föl az én anyaszentegyházamat, melyen a pokol kapui sem vehetnek diadalmat." (Máté 16- v. Í8-J9.) Bármily alaptalan is ez az állítás s bármily sok ellenmondásra talált is eleitől fogva ez az uralomra vágyó törekvésük, a római püspökök azzal nem törődtek. A hatalom és a kegyesség miatt, melylyel koronként egyesek kitűntek közülök, Róma mindig nagyobb és nagyobb tekintélyre emelkedett, mig Antiochia, Jeruzsálem és Konstantinápoly püspökei mindjobban háttérbe szorultak. A régi Róma ily módon mintegy a keresztyénség uj világába menekült át, hogy mint azelőtt a fegyver erejével, ugy most a hitnek hatalmával uralkodjék a világon. Mint egy főniksz madár a saját hamvaiból, ugy emelkedett az most föl a maga romjaiból egy uj magasabb fényben, Valentinián császár már az ötödik században elrendelé, hogy valamit csak az apostoli szék Rómában elhatároz, mindaz a törvény erejével b rjon, s a római szék birói hivatalának minden püspök köteles alávetni magát. A következő évszázadok elegendő alkalmat nyújtottak a római püspököknek, hogy ama szerény és behízelgő címmel: „pápa" azaz atya, vagy máskép „az Isten szolgáinak szolgája 1 1, hatalmuk további megállapítása és kiterjesztéseért munkálkodjanak. (Vége köv.) Rövid válasz az „Ägendälis reformtörekvések" cimii cikkre. Nagy meglepetéssel olvastam Kiss Béla e cikkét, melyben igazán különös dolgok fordúlnak elő. — Az általa felhozott liturgikus cselekmények közül csupán arra akarok itt röviden válaszolni, amit ő a házasság kötéséről mondott. Azt mondja ugyanis többek között: hogy ,ez a liturgikus cselekményünk — oly szembeszökő módon nélkülözi az egyházpolitikai törvények életbelépése óta az igazságot, hogy csaknem megbénítja a mélyebben gondolkozó előtt ez egész cselekményünk erkölcsi értékét!" Továbbá: -De mondhatja valaki, hogy mi nem a jogérvényesség szempontjából eszközöljük az egyházi házasságkötést. Ha ez így volna, miért akkor az egész cselekménynek az a jellegvonása, mely nem a célt szolgálja ? . . Miért ne lehetne ezt egy rendelettel úgy szabályozni, mint ahogy az Németországban is érvényben van A kérdések és összeadás formája ott mindenütt elő vannak írva, mint nálunk, azzal a lényeges különbséggel, hogy amig Németországban azt kérdezik, hogy a felek akarják-e házas életüket Isten parancsai szerint folytatni, addig nálunk az a kérdés, hogy akarnak-e házassági szövetségre lépni akkor, amikor a polgári törvény rendelkezése szerint már házassági szövetséget kötöttek! ! Igazán csak felesleges munkát végezett a kartárs úr, midőn a házasságkötésről e dörgedelmes cikkét mecjiría Elfelejtkezett ugyanis arról — amit minden lelkésznek tudnia kellene — hogy püspökeink még 1895-ben, a polgári házasság éielbetépte előtt gondoskodtak már arról, hogy mi lelkészek ily dilemába ne kerüljünk, midőn külön füzetben }s adtak kí „Utasítást* az egyházi esketésről, de meg a „szabályrendeletekében s az egykorú körlevelekben is feltalálhatja minden lelkész ama szigorú utasítást, hogy „az egyházi esketésnél ezután el kell hagyni azt a kérdést, amely a szabad beleegyezés kinyilatkoztatása céljából eddig a jegyesekhez intéztetett." Ezért mi még annak az idején a vőlegény és menyasszonyhoz intézni szokott első kérdést az agendáinkban áthúztak, kitörültük s azóta csakis a szereted, hűség, együttmaradás, békés lakás és gondviselés fogadalmát tétetjük le az új házasokkal. S ha a kartárs úr nem így tesz, akkor nem követi a kerületi és az egyetemes utasítást. Enynyit rövid válaszul cikkére. — s — ó. T A R C Ä. Nagypénteki ének. Az új énekeskönyvből. — Irta : SÁNTHA KÁROLY. — Dallam : Az én időm, mint a szép nyár. Nyugszol immár, mi Királyunk, Sírva állunk
