Evangélikus Őrálló, 1910 (6. évfolyam)

1910-12-15 / 51. szám

EVÄNGELIKUS ŐRÁLLÓ evangéliomért művelem: hogy részes társ legyek abban." (I. Kor. 9. 20—23.) íme, az elv, melyet nekünk is követnünk kell, hogy az evangéliomban s általa a társadalmi bajok orvoslásában részes-társak legyünk. Alkalmazkodjunk a körülményekhez, a közönségnek a koreszmék által befolyásolt és alakított lelki világához. Ha a közönségünk néhány lépéssel előbbre van, mint mi vagyunk az igehirdetésben, ne azt várjuk, mert hiszen hiába is várnók, hogy az tegye meg visszafelé, — hanem inkább mi tegyük meg utána azt a néhány lépést. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, menjen Mohamed a hegyhez! — Hogy az orvos gyógyíthasson, mindig figyelembe kell vennie a beteg szervezetét és ahhoz alkalmaznia az orvosságot. Hogy a társadalmunk betegségének orvoslásánál sikeresen közremunkálhassunk, nekünk is figyelemmel kell azért lennünk a mai társadalomnak a szervezetére, lelki világára, hajlamaira, igényeire s azokhoz kell alkalmaznunk a gyógymódot. Az igehirdetést. Persze a lelkész, a prédikátor ennek a feladatnak csak akkor tud megfelelni igazán, hogy ha folytonos önképzés, önművelés által lépést tart a haladó korral. Hogy az igehirdetésben oly igen elmaradtunk, annak okát a lelkészek maradiságában találom. Igen sokan ugyanis - tisztelet mindenkor akivételnek! — amint az iskola porát lerázzák, azonnal felhagynak az önműveléssel, a tanulással. Megelégesznek azzal, amit az iskolában elsajátítottak; innen van azután, hogy önképzés híjján produktiv munkára nem képesek, hogy idő előtt kimerülnek, amely kimerülés prédikációiknak az eszmei szegénységében, egyoldalúságában, 5—6 év múlva ismétlődő körforgásában jut kifejezésre. (Ez a jellemzés talán inkább illeti a kivételeket, mint az általánosságot. Szerk.) Pedig aki figyelemmel kíséri az életet s a folyton változó korviszonyokba bele akar illeszkedni, az iskolából kikerülve látja csak igazán, hogy mily rengeteg sok az, amit még nem tud és amit hivatásának jól felfogott érdekében meg kell tanulnia ... örök intés van a magyar közmondásban: »Ä jó pap holtig tanul.« Ami alatt én nem csupán a vasárnaponként elmondandó prédikációk betanulását értem, hanem azt, hogy folytonosan képezze önmagát, gyarapítsa elméleti és gyakorlati ismereteit. Mert aki nem műveli örökösen magát, pár év alatt messze elmarad a rohamlépésekben előre haladó kortól. Holott a prédikátornak lépést kell tartania korával, mert csak így lesz képes igehirdetése által közte és hallgatósága között az épüléshez megkívántató kölcsönhatást létesíteni s csak így tud a társadalmi bajok orvoslása terén, legalább a gondjaira bízott körben, sikeres munkásságot kifejteni. Sőt még tovább kell mennie a jó papnak egy lépéssel! Nemcsak a már általánossá vált korszellemmel kell együtt haladnia, hanem minden keletkező, kialakulóban levő mozgalmat is figyelemmel kell kísérnie: hogy azt, ha jó, gyülekezete javára értékesítse, ha pedig rossz, már eleve megtegye az elhárításához a szükséges óvó intézkedéseket. Mert a lelkiismeretes orvos szerintem nem akkor áll hivatásának a magaslatán, mikor a betegséget gyógyítja, hanem-sokkal inkább, mikor ügyességével, tudasaval és körültekintő figyelmével azt megelőzi. Prédikálásunknak a korviszonyok szerint való tartalmi modosítása mellett nem kevésbbé fontos még a külalak, illetve az előterjesztés reformja, változatossaga. Mar a régi rómaiak azt tartották: „Varietas delectat. Ezt a gyönyörködtető változatosságot tartalmilag sokkal könnyebb elérni, mint külsőleg. Mert az ember odaadó buzgósággal, ügyszeretettel és különösen a szakadatlan önművelés által szerzett ismereteinek az értékesítésével rendszerint könnyebben tud valami újszerű, változatos s ennélfogva lebilincselő tartalmat nyújtani; mig az előadás tekintetében kiváltképen a falusi papoknak — más szónokok, jeles előadók külső megfigyelése s maguknak ezekhez való mérése híjján nincs alkalmuk oly sokuldaluságra és változatosságra szert tenni. Ennek következtében az előadásukban úgy szólván mindig van valami azonos, ismétlődő vonás, ami a hallgatóságra nézve előbbutóbb sablonná, monothomiává válik. Pedig különösen a mai kor emberének a lelkülete irtózik a szürke egyformaságtól ; a változatosságot keresi és szereti mindenben. E pszichológiai jelenséghez alkalmazkodni akarván a siker érdekében változatosságra kell tehát törekednünk a formában, az előadásban is. Mivelhogg pedig az előadásban a figyelmet és érdeklődést mindenha lekötő változatosságra a már emiitett oknál fogva egy szónok, egy prédikátor sem képes, egy lépéssel tovább menve biztosítsuk ezt a változatosságot az előadók személyi változatosságával. Vagyis hozzuk be a vendégszónoklatok tartását, — legalább is oly mértékben, hogy minden gyülekezetben évenként egy vagy két idegen szónok, lelkész prédikáljon. Mert ezáltal is hozzájárulunk ha mindjárt részben is a modern ember lelki szükségleteinek, sajátos igényeinek a kielégítéséhez, s közvetlen a társadalmi bajok orvoslásához. Hiszen tapasztalati tény, hogy egy új lelkész, — az újdonság ingerével, egyéniségének újszerűségével mindig nagyobb hatást tud gyakorolni a gyülekezetre, mint az, aki már húzamosabb ideig működik egy helyben. Sok fiatal lelkész ennek okát önhitten magában, az ő kiválóságában, jelességeiben keresi, holott az oka inkább és a legtöbb esetben a közönségnek imént hangoztatott változatosság után vágyódó lelkében rejlik ... A katholikus egyház már tudatára jött ennek; s azért ott főleg az ádvent és böjti időszakban sok helyütt tartanak vendégszónoklatokat, vándorpredikációkat. Természetesen, nagy sikerrel. Ami ő náluk bevált, be fog válni bizonyára mi nálunk is ! De nemcsak a hívek lelki világához való alkalmazkodás szól a vendégszónoklatok meghonosítása mellett, hanem másfelől a lelkészeknek az érdeke is. Ez által ugyanis megindulna közöttük a nemes verseny. Erkölcsi kényszer volna rájuk nézve a folytonos önképzés, tanúlás. Az önművelésre sarkaló belső ösztönt. amely sokaknál hiányzik s a mely még az ambiciózusak keblében is le-lelohad időközönként, pótolná és fokozná így a kívülről jövő ösztön. Vagyis az előterjesztésnek ilyetén reformja maga után vonná az igehirdetésnek tartalmi reformját, változatosságát is ! . . . Ezekben igyekeztem összefoglalni nézeteimet az igehirdetésről, mint a társadalmi bajok egyik hathatós orvosszeréről. Akik e kérdéshez a külömböző lelkészértekezleteken hozzá fognak szólni, lehet hogy majd más orvosságot, más eszközt ajánlanak. Hiszen én is vallom, amint már föntebb hangsúlyoztam is, hogy többféle lehet az az eszköz, mellyel az egyház a társadalmi bajok orvoslásánál napjainkban közre munkálhat De hitem és meggyőződésem szerint a legolcsóbb és mégis sikerrel bíztató, sikerre vezető az, amelyre fejtegetéseim során itten reámutattam ! Próbáljuk csak meg! Azt mondja a nagy apostol: »Mindeneket megpróbáljatok és ami jó, megtartsátok." (I. Tess. 5, 21). (Vége.)