Evangélikus Őrálló, 1910 (6. évfolyam)

1910-03-24 / 13. szám

EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1910. 117 kutatónak sem, bármilyen legyen az álláspontja, hogy ! a kereszténységjet tanulmányozza és arról véleményt mondjon. De nem is fogja engedni önmagát akadályozni abban, hogy mindég tanúságot tegyen arról, hogy a kereszténység, a historikus kereszténység valami különálló. Äz nékünk keresztényeknek olyasmit adott, amit semmi más nem adhat, egy élő Istent, aki a mi atyánk a Jézus Krisztus által s aki ezáltal egészen uj viszonyba helyezett bennünket a világgal : szemben. Ennek átélésén nyugszik létjogosultsága a theologiának, mint önálló kutatásnak. Oly sokszor megmondták azt, ami triviálisnak tűnhetik fel és mégis újból és újból szükséges megmondanunk, hogy nem mindenki képes a kereszténységet megérteni. Csak akinek művészi érzéke van, értheti meg a művészetet, csak aki zeneérzékkel bir, értheti meg a zenét. Senki sem sejtheti, minő hatalma van az erkölcsi parancsnak, ha maga nem ismeri annak kényszerítő erejét. Csak a vallásos ember érti a vallást. Egy bizonyos vallást nem értünk meg, hacsak nem állunk annak a nivoján, vagy magasabban. Egy inkább masszív vallásosság nem érti meg a szellemibb vallást, egy nagyobbára abstrakt és vértelen vallás nem érti meg a realisztikusabb és életteljesebb vallást. A kereszténység álláspontja az, hogy a kereszténységnél magasabb fokozat nem létezik. Jézus Krisztusnak Isten viszonya az a cél, melyet mi soha el nem érhetünk. Äz az Isten viszony, melyet ő állit fel, a legmagasabb lehetőség a mi számunkra ; mert az adja nékünk a legigazabb önismeretet és önbirálatot és a legteljesebb egyesülést az Istennel. A kérdésre helyesen csak egy személyes hitválasztással válaszolhatunk. És ha ez helyes, a theologia megtartja létjogosultságát. Mert csak a theologus, vagyis az a kutató, aki maga is a kereszténységben él, képes megérteni, leirni a kereszténység legbensőbb lényegét. És különösen ki fog ez tűnni a legfontosabb pontoknál. Későbben még visszatérek erre. Most elébb azt a másik oldalt veszem szemügyre: meddig munkálkodhatik együtt a theologia a humánus tudományokkal ? Széles mező az, melyen a theologia és a humánus tudományok együtt munkálkodhatnak. És fontos is, hogy ez megtörténjék. Azért a theologusnak jártasnak kell lennie a határos tudományok methodusában és részben azok eredményében. Nem szabad, hogy a theologia a humánus tudományok szolgálója legyen. Minden feltűnő methodust nem fog helyeselni a theologia. A theologus önálló kutató, aki a saját felelőségére fogadja el, vagy elveti az egyes módszereket. A legtöbb tudományos methodus nem abstrakt észigazság, hanem hipothezis, levezetve sok külön esetből. Meg kell vizsgálni minden egyes uj esetnél és a theologus maga kénytelen eldönteni, hogy mennyiben alkalmazhatja azt az ő anyagára. De nagyon helytelen állapot lenne az, ha a theologus az általános tudomány eszközeit akarná használni, holott a valóságban csak az elavult eszközökhöz ért. A theologiának a kultura és általános tudományhoz való viszonya következtében nagyon fontos, hogy a theologia tanulmányozásának helye legyen az egyetemen. Semmi más uton ezt a célt el nem érjük. A tanárok és tanítványok ugy érzik magukat, mint a legmagasabb tudományos intézmény tagjai és állandóan szemeik előtt áll a többi fakultás munkája, élesíthetik tudományos felelősség érzetüket és megnyerhetik a .problémák igazi értelmét. < t; »; : \ * Általánosságban azt kell mondanunk, hogy a jövőben a theologia methodusának sokkal nagyobb mértékben kritikusnak kell lennie, mint eddig volt. Kritikus — ez a szó azt jelenti, hogy vizsgálva, megkülömböztetve arra törekszünk, hogy más faktorok — ne határozzák meg az eredményt, csak a kérdés eldöntésére valóban jogosítottak. Nehéz igazán kritikusnak lenni. Ép oly nehéz, mint amilyen könnyűnek lenni látszik. A kritika megerőltetett munkával, sokszor resígnacióval és kétellyel jár. De két dolog közül egy bizonyos. Vagy kritika a legélesebb eszközökkel, vagy semmi kritika — ha az utóbbi eset általában lehetséges lenne. Fél, gyenge kompromíssumok nem sokat érnek. Sokszor szinte irigylésre méltóknak tűnnek fel a kritikátlan nemzedékek, akik .minden energiájukat a tettekben érvényesíthették. De vizsgáljuk csak közelebbről azok helyzetét. Az egyháztörténetnek egy korszaka sem volt annyira kritika nélküli, mint a régibb középkor. Sok hatalmas, tetterős jellemmel találkozunk e korszakban. A kétely nem bénította el őket. Az egyház tana előttük kétségtelenül igaz volt, nekik pusztán aszerint kellett cselekedniök. Még sem óhajtjuk, hogy az a kor visszajöjjön. Nemcsak egy tekintetben sötét századok voltak azok. Ámbár közvetlenül senki sem tagadta meg a hitet, még is a legaljasabb bűnök és szinte hihetetlen durvaság volt folyamatban. A babona uralma oly nagy volt, hogy sok minden a vallásban nem volt egyéb, mint régi pogányság. A kereszténységet elkülsőitették és materialisálták; szentek, relikviák és amulettek léptek a lélekben és igazságban való imádás helyébe. De ezt nem látták — annyira kritikátlanok voltak; sőt azt hitték, hogy az apostolok hitében élnek. Kegyetlenül elbántak az egyessel, ha az önnállóan mert gondolkozni. A kritikának hiánya összefüggött az igazságszeretet hiányával. Erről tesz bizonyságot a sok és kolosszális hamisítás, különösen az egyházjog terén — mely nem a legjelentékenyebb helyről származott és általános elhivéssel találkozott. És ma is ilyen korszak lenne az, melyet a kritika meg nem zavarna. Lassan és hullámszerű menetben tört utat magának a kritika a theologiában. A középkori theologia frissen és bátran kezdte megoldani feladatát kétely nélkül, de müvét egy csomó kétellyel fejezte be, mely kételyeket csak az egyház tekintélyével lehetett elzavarni. A renaisance sok tekintetben kritizáló mozgalom volt. A reformáció is. Abban a meggyőződésben, hogy megtalálta az evangeliomot, Luther egy erőteljes vallásos kritikát alkalmazott, másodsorban pedig történelmi kritikát, mely elsöpörte először a hagyományos theologiát, azután a pápát s legutoljára a konciliumokat is. A\ég az írásban is itélt és kritizált. De egyúttal ő vetette meg annak alapját, utódai pedig' tovább építették azon tanépületet, melynek alapelvet egy oly tekintélyt képeztek, melyet a lutheránus egyház körén belül ép oly kevéssé volt szabad kritizálni, mint a pápa szavát a katholikus egyház körén belül. Az angol amerikai mozgalmakkal ismét bizonyos kritika kezdődött a 17-ik században, egész sorozata a tüneményeknek, melyek nagy jelentőségűek az egyháztörténetben, melyek épen korunkban, a bennük megnyilatkozó subjtektivizmus következtében, kiváló figyelmet érdemelnek. A pietismus és hevrnhuttismus kisebb indítást adott a kontinensen. De különösen a felvílá-