Evangélikus Őrálló, 1909 (5. évfolyam)

1909-02-18 / 8. szám

1909 EVANGELIKUS OlíÁLLO 69 De hogyan is tudná azt megérteni a nép, mikor mindenütt csak ellenszenvet lát, hol a papok iránt olvassa az újságokat; ezekben minduntalan talál a papokra általában valami lebecsmérlót, izgatást. E nyilatkozatok, mert büntetlenül vettettek el, az olvasó nép előtt igazaknak vétetnek mind s ezek folytán papjára alkalmazza azokat és ellenszenve papja ellen nő. Megnövelik ez ellenszenvet a képviselő választások. Járnak a népboldogító kortes uraságok. Ezeknek egyik másika, pártja érdeke szerint, valóságos bolondgombával traktálják a szavazókat, megtévesztik az emberek eszét, felizgatják a szenvedélyeket; s ha velük tart a pap, a kijózanodáskor szemébe is oda vágják : az sem volt különb, okosabb mint ők; ha pedig velük nem tart, úgy évekig vesződhetik, míg az ellene lázított nép között vissza állíthatja a regi rendes állapotot, amit megint széttipor az új választási vitustáncz. Aztán ott van az intellígentiának egyik másik tagja által könnyedén el-elejtett becsmérlő szó, ott azok lekicsinylő magatartása a prot. lelkészekkel szemben. Talán a prot. lelkész tekintélyének emelésére válnak ezek? Ott van a lekicsinylés még egyházalkotmányi, szervezeti intézményeinkben is, melyek a lelkészt például a gyülekezetek ikerelnökségének egyik tagjává teszik, (inkább az elnöki teendők ügyvivőjévé teszik); de a tulajdonképeni elnöki jogok garantiáját nem adják meg neki, miért aztán tulajdonkép magunk sem tudjuk, hogy voltaképen elnökök vagyunk-e gyülekezeteinkben, vagy csak az ötödik kerék ? Mert hallunk nem ritkán nyilatkozatokat, melyek a papot, ha érvényesíteni akarja elnöki jogait, pardon a szóért: kötelességeit — a dologi ügyekben, önfejűnek, csökönyösnek, legjobb esetben : különösnek; személyi ügyekben kevély gőgös, hatalmaskodónak declarálják; mentség pedig nincs számára az ellene csinált közvélemény előtt. Ezért aztán, ha valami rend és valami jó van a gyülekezetben, sőt ha mindezek ékesek és jó rendben vannak is, a pap érdemesítésre ne számítson, ő semmi jónak sem oka. De ha valami parányi baj is van — az illető pap jobb szándéka ellenére. — a vád, az ütés mégis a papnak jut. Mégis eltűrjük ezt és nem hajhászszuk amazt, a kik hiú dicsőség kívánók nem vagyunk. Legyen az a dicsőség a kölcsön dicsérő társulatoké. Mi nagyobb parancsnak engedelmeskedünk, semhogy emberek kegyét keresnénk. Mi megyünk hivatásunk utján s igyekszünk tenni kötelességeinket úgy, a mint erre Istentől tehetségeket vettünk. S mi lenézett, lekicsinyelt szolgák, panaszos kenyerünk mellett is rajta vagyunk minél jobban betölteni tisztünk igazságát! De hát a siker, a munka sikere hol marad ? Miért nem közeledik az emberek szivébe Istennek országa ? . . „Megverem a pásztort és" . . . .! Hát íszen jól van, ha a lelkészekre olyan igen és olyan könyen reájúk járhat a rúd. Sztrájkolni ezért mi bizonyosan nem fogunk. Hanem azért talán mégis megkellene gondolni Uraim, hogy voltaképen mik azok a lelkészek az egyházi szervezetben ? Mert követelni a lelkésztől, hogy vezérkedjék, s ha vezérkedni akar megtámadtassék, mert nem kullog hátúi; követelni tőle, hogy rend legyen gyülekezetében, s ha rendet akar, megvádolni őt hatalmaskodással; követelni tőle, hogy folyton művelődjék, de a tanúlmányozástól elkergetni őt, hogy övéi és maga életfentartásáról szorgalmatoskodjék; követelni tőle, hogy a társadalomban tudjon forgolódni, s ha közeledik, félrehúzódni kopott rúhájától; követelni tőle, hogy eszményi életet éljen s hogy az életelvet realizálja az emberekben is, aztán gunytárgyává tenni, lekicsinyelni őt e törekvésért; követelni tőle, hogy építse Isten országát az emberek között, egyúttal pedig megtörni tekintélyét az emberek előtt; mindezek talán még sem egészen összeférhető dolog. Rz ilyen ellentétek közt a lelkész munkájának jó sikere nem lehet. Mind e követelések joggal állitandók a lelkészek elé. Joggal megkövetelendő a lelkésztől, hogy Isten országa eszményéért az emberek üdvre viteléért helyt álljon minden időben ; hogy ezekért elfogadja a harczot a világ minden hatalmával szemben; hogy a küzdelemben ne hiába vágja a levegő eget; hogy vigye a reá bízott gyülekezetet a tökéletesedés útján mindig előbbre, feljebb Istenfelé; mert mindezekre nézve az egyház czéljának megvalósításában Ő ennek szerve, élő eszköze. De hát aztán, hogy ebbeli kötelességének megfelelhessen a lelkész, meg kell-e tőle tagadni e materiális világgal való harczához szükséges nervum rerum gerendárum-ot? Hogy bírja a harczot, ki kell-e őt éheztetni ? Hogy legyőzze az ellenséget, le kell-e fegyverezni őt ? hogy aztán megcsúfolva, elerőtlenítve, elkedvetlenítve, a megverettetés demorízáló előtúdatával vállalja a harczot?! Mind azok pedig, akik a lelkészek tekintélyét rombolják; a lelkészeket demoralisálják akaratlanúl is. Szívesen elhiszem, hogy e tendentíák csak azoknál találhatók, akik a materialismus életelvének hódolva, az eszményi életelvnek fogalmát is kiölték már magukból, hogy ez, élő lelkiismeret gyanánt, ne háborgassa őket, midőn hamis isteneik oltárain, önérzésűk lángjánál, elvakúlt szenvedélyeikkel áldoznak. Ezek előtt csak egy a czél: hajhászni azt, ami nekik materíalis hasznot, dicsőséget, hatalmat ád. Ezek egyházukat is csak annyira becsülik, a mennyi materíalis előny szerzésére túdják azt használni. Ezek szívesen lelökik a lelkészt a tekintély talapzatáról, mert ennek eszményi életelve az ő önzésük útját keresztezi. Ezek gyűlölik azt aki felvilágosít; mert az ő sötétségből fakadt magukvíselete a világosságtól megítéltetik. Ezek nem azok az emberek, kiket segítségül lehetne elhívni az eszményi életelv megvalósítására, Ezek nem azok, a kiket kérni lehetne, hogy prot. egyházunk eszményének megvalósítására hívott élő szerveket, a lelkészeket becsüljék. (Vége köv.) Ä magyarhoni ág. hitv. evang. missióegyesiilet megalapítása. Äki csak egy futólagos pillantást is vetett földrészünk legkülönbözőbb országai evangelikus keresztyéneinek a missió körűi kifejtett buzgalmára, kénytelen elismerni, hogy hazai egyházunk hova tovább, annál inkább lerovatlan kötelesség terheként kellett hogy érezze Üdvözítőnk eme missiói parancsát: »azért elmenvén, tanítványokká tegyetek minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, és a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe.« Hiszen egy ideig még csak járta azzal mentegetnünk magunkat, hogy hazai egyházunk saját veszélyeztetett léteért küzdve s maga is ezer sebből vérezve, akarva sem gondolhat olyanokkal, kik az Isten országától még távol állanak, de végre is a hitélet benső ereje ki kellett, hogy törjön a missióhoz való munkás szeretetben; a ki megtalálta az