Evangélikus Őrálló, 1909 (5. évfolyam)
1909-02-04 / 6. szám
1909 EVANGELIKUS ORÄLLÖ 47 eszméje ép, de a prot. egyház tagjai nem hívek mindig vallott eszményükhöz és gyakran ellenkezésbe jön azzal életük, s gyakorlati életük minduntalan megsérti az eszményt. Hol, merre, mikor?! Miért mutogatnék egyes tényeket ? Gondoljon minden egyes protestáns ember a maga életére, minő gondolkodást és érzületet valósít meg a gyakorlatban ? Minden tettén-vettén észreveheti: életmódja mennyire eltér az ideális gondolkodás követelményétől. Tekintse meg a protestáns egyház minden szervezete önmüködése körét, mennyire rajta van ténykedésein a materialismus bélyege. — Állításaim igazolását megsem kísértem, igazolja azokat minden tapasztalat, ha az illetők látni, észrevenni akarnak ilyeneket a maguk működési terén. Itt nem ment az az életnézet, hogy más az eszményiség, és más a gyakorlat, hogy mi nem a fellegekben, hanem a földön élünk, a tényleges viszonyok között, s nekünk számolnunk kell e körülménynyel mindenek előtt, mert mi a reális valóságot éljük. Hohó kérem ez sem nem igaz, sem nem jó, sem nem szép logika. Mert annyit a tormába esett féreg is következtethet (a materialistáknak ezt, mint természetest elfogadniok kell), hogy körülményeit kihasználni joga van; mert az anyagból, melyben mozog, tőle telhetően igyekszik megvastagodni, de az intelligentiával dicsekvő emberi teremtményhez talán mégsem illik csak így gondolkodni ! Aztán az a gondolkodás annyit jelentene, mint az eszményt alkalmazni az anyaghoz. Äz anyagnak pedig ehez joga nincs. Az anyag, a materia csak mint valami massa, arra való, hogy benne realisálódjék az eszmény; s a materia jó, czélszerü, ha az eszmény realisálására, megvalósulására alkalmas. A materialis életet kell tehát az eszményhez alkalmazni. Ezt követeli a két dolog természete és csakis ez a természetes következtetés logicus. Ne akarjuk tehát a materiát az eszménynek föléje emelni; mert ez természetellenes eljárás lenne. A protestáns egyház eljárása is természetellenessé válna, ha az eszmény fölött a materialismusnak adna elsőséget. Valahányszor azt teszi, mindig megboszulja magát eljárása, mert természetes fejlődése útjába ily eljárásával maga gördíti az akadály kövét, még pedig a megbotránkoztatás kövét. Félre azért a hivatás útjából az akadály kövével! Ideális gondolkodást tehát minden egyes protestáns egyén elméjébe ! Szent érzületet minden egyes prot. egyénnek szivébe, Isten lelkétől gyújtott világos értelem, Isten lelkétől szentelt erkölcsi érzület alkossák meg azt a protestáns jellemet, melynek fénye világítson a sötétségben ülőknek; melynek példája magával ragadjon, s az eszményi életmód követésére birjon minden egyebeket is, hogy önszivükben is, egyebek sziveiben is eljöjjön, megvalósuljon Istennek országa. Kötelessége erre közre működni minden ideálisán gondolkodó, kiváltképen pedig minden protestáns egyénnek. Ha pedig kötelessége ez az egyénnek; még inkább kötelességük az a protestáns testületeknek, melyek ép e czélra alakultak e jelen való világban ; me j lyek ép erre a czélra hivattattak elő a világot teremtő Istentől. Természetes tehát, hogy a prot. egyháznak mint testületnek, a maga testületi megnyilatkozása minden fokán, szervezetének minden ágazatában birnia kell olyan önérzettel, hogy eszményi hivatásának munka körében, a materialismus életelve által el ne hagyja magát tántoríttatni soha, semmi viszony nyomása alatt, de alkalmas és alkalmatlan időben egyaránt, a legnagyobb elhatározottsággal törekedjék e materialis földi életben, az eszményi életelvet megvalósítani a maga intézkedései által. Mivel pedig az elvet itt is emberek valósítják meg ; tehát kell, hogy a testületi szervezetben működő egyének, megingathatatlan, protestanselvü jellemükkel imponáljanak és tiszteletet szerezzenek a protestáns eszméknek. Kell, hogy ezek ne csak hivatalos egyházi megbízatásukban és munkaterükön ; de bárhol és bármi világi dologban működnek is közre, soha se a materialismus, hanem az eszményi életelv megvalósítására törekedjenek. Kell, hogy ezek Isten lelke előtti felelősségük érzetében, önzetlenül töltve be tisztjük igazságának dolgait, a hü kötelességérzetben buzdító példái legyenek egymásnak és az alantos közegeknek is. Kell, hogy a testület semmi féle szervezeti fokán se lehessen soha oly téves intézkedés, mely valami önzés sugallatára létesül és a mely ingerültséget, viszályt, elégedetlenséget okoz és ellenszegülésre lázíthatna a maga igaztalanságával. Az igy előidézhetett elégedetlenség, tiszteletlenség, egyenetlenség csak belső egységüek megbontására vezet és tehetetlenné teszi a protestáns egyházat kötelességének teljesítésére. Vagy talán prot. egyházunk oly erős, hogy nem árt neki, ha annak egységét saját emberei tépdesik ? Talán akkor is erős, ha önszerettei egymásközt meghasonlanak ? Mennél magasabb helyről ejtetik le a botránkoztatás köve: annál rombolóbb erővel sújthat és pusztíthat az; kivált, ha útjában más követ is mozdít és magával ragad. Egyik bün a másikat szüli, s ha ezek elterjednek mint szervezeti nyavalyák, és ha ezek megtámadják belső egységünket: szétmállanak a szervek, be áll a tehetetlenség. Nyilvánvalóvá lett tehetetlenségünk fölött aztán felkaczag a világ, hogy ime a protestantismus a materialistikus életelvet akarja megtörni és önző, hiu materialis ambítíóinak érdekében önmagát öli meg. Vigyázzunk azért! azokat a beteges egyéni ambítiókat és önző jogtalanságokat, melyek csak az egyéni érvényesülést keresik, de a melyek egyházunk eszményi hivatását zavarják, irtsuk ki magunkból egyénileg, irtsuk ki egyházunk szervezetéből is. Hadd lássa a világ, hogy a protestáns egyház eszményi egyház, mely a rideg, materialis életbe, boldogító, Istenhez emelő erőt, lelket önt. melyet a kik magukba fogadnak, az élet e fejlődés folyamán, mint tökéletesedésre utalt öntudatos erkölcsi lények, Isten gyermekeivé válhatnak és örökség szerint elnyerik boldogságukat, üdvüket. Ha pedig e czélra közrehatni, kötelessége minden szervének; ha a prot. egyház minden életet, amely egyebek előtt és hatása által az eszmény győzelmét mozdítja elő a materialis élet elv fölött, hogy ennek fertőjéből az emberek kiszabadíttatva, üdvre jussanak előmozdítani kötelessége, akkor az e czélra való közreműködés mily kiváltképen való kötelességük az egyenesen e czél szolgálatára elhívott lelkészeknek. Oly kötelességünk ez nekünk lelkészeknek, melynek szolgálata alól fel nem menthet minket más senki, meg saját lelkiismeretünk sem ; egyedül, maga az Isten. Érezzük ezt a kötelezettséget mind. A ki nem érezné, annak azt .kellene mondani: „Barátom téve-