Evangélikus Őrálló, 1909 (5. évfolyam)

1909-10-28 / 44. szám

1909. EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ hogy a közönség zöme nem érti meg a harmonikus zenét s azért a közszükségletnek tesznek eleget, midőn a dobverésre adják magukat. Pedig ez csak önámítás és lealacsonyitása. lekicsinyítése a sajtónak. Mert hiszen — ha úgy volna is a dolog, — a sajtó hivatása nem az, hogy leszálljon az olvasó közönséghez még a porba, piszokba is, hanem, hogy a sártól megtisztítsa és magához fölemelje. Majd ha újságíróink ily értelemben fogják fel nemes hivatásukat, s megfelelő elméleti és gyakorlati ismeretekkel fölfegyverkezve s ezek sorában főleg tiszta itélő képességgel és helyes erkölcsi érzékkel — teljesitik azt. al<kor a társadalom gondolkozása is egyszerre más, józanabb, egészségesebb irányt fog nyerni. Azonban ezzel még azt a célt, melyet magunk elé tüztünk, teljesen nem érnők el. Kérdésünk ugyanis speciálisabb természetű lévén nem csupán megfelelő nivón álló zsurnalisztikának s általa egészséges közvéleménynek megteremtésére igyekszik, hanem tovább menve arra kiván feleletet, mikép lehetne a vallásos érzésnek, közelebbről persze az evangeliumi, protestáns érzésnek élesztésére és egyházunk jogainak védelmére a sajtót sikerrel felhasználni? — Annyit már látunk, tudunk, hogy itt csakis a napi sajtó jöhet leginkább szóba. De ez is megszorítással, amennyiben vallásos lapjaink — szigorúan hangzik bár, de ki kell mondanom a kemény szót — nem igen jöhetnek tekintetbe. Legalább egyenlőre sajnos nem. Mert egy .sem örvend közülük oly közkedveltségnek és elterjedésnek, hogy széles rétegre kiterjedő hatást tudna felmutatni. Ott van, teszem a köznép felfogásához és gondolkozásmódjához — amenynyire annyira — legközelebb álló ,,Evangélikus Családi Lap", pár ezer szám ha elkel belőle, míg egy harmad vagu negyedrangú országos politikai napilap is 10 -12 ezer példányban jelenhetik meg. Ennek oka abban rejlik, hogy népünk sokkal inkább hazafi, mint keresztyén ; sokkal jobban szeret politizálni (hiszen a magyar nép erről hires!) mint vallási témákkal és dolgokkal foglalkozni. Aminek lélektani alapját egyéb más okok — mint pl. a materialísztikus és szociá!demokratikus világfelfogás terjeszkedése mellett — ott azt hiszem, nem tévedek, ha abban keresem, hogy a hazafiság, a faji összetartozás érzete reálisabb aláppal biró s éppen ezért erősebb érzés a vallásosságnál : amennyiben annak tárgya sokkal érzékelhetőbb, konkrétabb, míg emezé elvontabb . . . Annyit tehát most már ezek után úgy gondolom, joggal konstatálhatunk, hogy ha a társadalom felfogás és gondolkozásmódjára bárminemű hatást akarunk is gyakorolni, ezt legsikeresebben a napi sajtó, főleg a politikai lapok utján tehetjük. Egy egészséges, vallásos szellemű politikai orgánumot kell azért mindenek előtt teremtenünk. Ezzel ápolhatjuk és növelhetjük legbiztosabban népünk szíyében a vallásos érzést s ezzel tudunk csak gondolkozására legüdvösebb és legjelentősebb befolyást gyakorolni. Mert a vallás bizonyos tekintetben olyan, mint az orvosság. A gyermek tán idegenkedik az orvosságtól, de azért — teszem föl — kávéházban, tejben vagy más ételben-italban tudta nélkül szépen beveszi, így kell manapság a gyermekes gondolkozású társadalom körében is a vallással gyakorta eljárnunk. — Azzal az axiómával fejezhetném ezt ki legtalálóbban, hogy a társadalom, különösen pedig az alsóbb néposztály észjárásához és szívéhez sokszor leg383 egyenesebb út a görbe. Vagyis akárhányszor könynyebb reá valamely céltudatos hatást gyakorolni közvetve, mint közvetlenül. A vallásos érzést is leginkább így közvetve, a politikai sajtó közvetítésével lehet s ennek következtében tehát kell kiművelni és erősbíteni. Tanuljunk e téren a katholíkusoktól. Lám ők a sajtóban rejlő erőt — különösen a napi sajtó igénybevételével — hogy feltudják használni és kiaknázni. A sajtónak ez irányú és célú felkarolását ők mi tőlünk, a reformációtól tanulták. Most pedig egy új reformáció küszöbén, ha elfeledtük volna már b múltnak bizonyságát, értsük meg az idók jeleit s tanuljuk el viszont mi ő tőlük! Szerény munkám összefoglalása, vagy helyesebben mondva: konklusumaképen azért azt az indítványt terjesztem a nagytiszíeletű értekezlet elé, hogy kezdjen akciót egy evangéliomi vallásos szellemtől áthatott, esztétikai és erkölcsi nivón álló, lehetőleg olcsó központi politikai napilap érdekében. Mert a jelen fejtegetésünk alapjául fölvett kérdésnek meggyőződésem szerint ez volna a legmegfelelőbb megoldása, mert ily módon lehetne a vallásos érzést és protestáns öntudatot legkönnyebben, legbiztosabban és legszélesebb körben ébren tartani és fejleszteni. S ha ezt sikerül elérnünk, akkor népünkben egyúttal egyházunk jogainak megvédésére egy szilárd támaszt és erős segédkezet nyerünk. Egy ily lappal azután megindíthatjuk a szellemi mozgalmat, föivehetjük a harcot a minden téren és mindenfelől ellenünk törő ellenséges eszmeáramlatokkal. Csakhogy a háborúhoz Montecucolii szavaival élve három dolog szükséges: pénz, pénz és pénz. Nekünk is erre volna mindenek előtt szükségünk abban a szellemi háborúban, melyben fegyverül a sajtót akarjuk felhasználni. De erre szinte kórusban hallom zengeni minden oldalról a megölő választ, hogy ,,nincs, nincs". Pedig, dehogy nincs! Van pénzünk sok célra. S vájjon a sok tagadhatatlanul jótékony és üdvös célnak nem állítható-e eléje ez?! Például a többi között, hogy mindjárt az egyik legnemesebbíket, legfontosabbikat említsem, — készséggel elismeri mindenki, hogy a Gyámintézet nagy szolgálatot tesz a vallásos ügynek a szegény gyülekezetek segélyezésével ; de vájjon nem tennénk-e nagyobb szolgálatot, hoguha ahelyett a 49—50 kor. helyett, amit ily címen az eyyes gyülekezetek között kiosztunk, egy olyan lapot adnánk olcsó pénzért a gyülekezetek, a hívek kezébe, amelyikből protestáns szellemet meríthetnénk. Hiszen az az évenkent kiosztott 40 — 50 kor. olyan nagyon sokat nem könnyít egyegy gyülekezetnek a terhén. Egy föntebb vázolt lap úgy vélem nagyobb, maradandóbb szolgálatot tudna tenni a vallásos közügynek, mert általa az egyházias érzületet jobban lehetne ébreszteni és fenntartani, mint a kiosztott fillérekkel. És ez talán nem is kerülne gyülekezetenként 40—50 koronába . . . Azonkívül tartanák kötelességüknek az egyházmegyék is felkarolni ezt az ügyet s anyagi áldozataikkal segítenék megteremteni a szükséges tőkét. S tán financierjeink tudnának más és esetleg az említetteknél is alkalmasabb forrást megjelölni e célra. Kéz a kézben, váll váll mellett, „viribus unitis", hiszem, hogy megvalósítható lesz ez a szép idea. Különösen az őrállóknak kell mindent elkövetniök megvalósítása érdekében, mert „az őrálló, ha látja a fegyvert jőni és a trombitát nem fújja és a nép magára gondot nem visel és eljő a fegyver és elveszt i