Evangélikus Őrálló, 1909 (5. évfolyam)

1909-10-28 / 44. szám

EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1909. got imádkoziam le ehhez a vállalkozáshoz. Egy hívatlan vendég jött, bár hogy védekeztem ellene beszállásolt nálam, hogy nem tudtam többé elűzni. Bár tudom világosan, Staupitz, mire merészkedem én balga mégis az orvosnak, aki az emésztő kórt kiakarja irtani nem szabad törődnie az uj sebekkel, melyeket késével vág, ő csak a régieket érzi, mintha bőre alatt gennyesednének. Fájdalom nélkül nincs gyógyítás. Staupitz: De hogyan, ha az orvos nem mindig maga kezdhet munkájához, ha rossz segédek elrontják azt ? Látod, te vagy az első egy uj nemzedékből. Ez nem fog többé más Istent ismerni maga felett, csak az értelmet és magát teszi biróvá önmaga felett. Ez előtt nem lesz érvényes semmi korlát, semmi erkölcs többé, csak a természet. Ilyen nemzedéket idézel te fel az örvényből, te akaratod ellen való áttörő! Luther : (megrettenve) Nem, nem! Stan pits: Már is szállong egy hír az országon át, hogy néhány pap elakarja hagyni a rendet és az örök szüzesség fogadalma ellenére megakar nősülni s gyermeket nemzeni. Luther: Ha ezt megteszik, nem fogom őket gáncsolni. Az asszony Istentől a férfi számára van teremtve s egy testté kell lenniök. A szüzesség kegyelem, az keveseknek jut osztályrészül, az ajándék s ki nem erőszakolható. títuupitz: Óvakodjál, hogy a gyönyörűséges szavakból, melyek szádból kicsúsznak, ne saját szívednek vágyai szóljanak. Luther: Aki valamely ügyet szívből védelmez, annak azt magától értetődik, magának is átt kell éreznie. Miért is tagadjam? Én az Isten szolgája szármára a földet ismét kényelmessé, lakályossá akarom tenni. Ezentúl ne kelljen a miatt pirulnia, hogy ő férfi. Mert aki szégyenli a házasságot, az szégyelje azt is hogy férfi, vagy csinálja a dolgot jobban, mint ahogy Isten megcsinálta. Staupitz (félbeszakítva): Eleget hallottam. Ha a papok elvesztik önmaguk felett az uralmat, hogy uralkodjék az egyház az emberek felett ? Luther: Az egyház ne uralkodjék az emberiség felett, hanem szolgáljon neki, szolgáljon üdvösségére itt lent és — ott. Staupttz: Úgy érzem, köztünk mély szakadás tátong s minden lépéssel, melyet teszek, hogy elérjelek, tovább és tovább nyilik. — Ha kinyújtom kezemet a mélység felett át — hozzád csak ebben a pillanatban még mint ember és barát, — te a tiedet örök búcsúzásra fogod nyújtani? Luther: Staupitz! örök búcsúra? Staupitz: Köztünk többé semmi közösség sem lehetséges. Látom, hogy téged rémséges őrület fogott el, de nem tudok rád haragudni, habár kellene. Jaj az én lelkem sír feletted és hangosan felzokog : Legkedvesebb fiamat vesztettem el, lelkem fiát, — most a sír felé tántorgok, én gyermektelenül szegény, elhagyatott aggastyán. Én nem tudok így imádkozni: Isten legyen veled, mert az távol van utadtól, de én könyörögni fogok hozzá, hogy soha ne hagyjon el téged egészen. Isten veled, Mártonom, Isten veled! Luther: Barátom! Atyám (Bensőséggel megölelik egymást Staupitzel.) Ó Jézus Krisztusom! Frenyó Lajos. Ä híveknek lelkészük iránti szeretet megnyilatkozásához közigazgatási hatóságok eng edélye szükséges. Vettük s egész terjedelmében közöljük ezen különös, autonomikus jogainkba mélyen belenyúló eset* ről szóló értesítést: Az »Evang, Őrálló«- 42. számában olvastam Zábrák Dénes soproni ev. lelkész soproni lelkészkedésének negyedszázados jubileumáról s itt meghatott a gyülekezet meleg és szeretettejes megnyilatkozása a köztiszteletben álló lelkipásztorral szemben, kiváltképp a szeretetteljes megnyilatkozásnak azon mozzanata, mikor a gyülekezetbeli hölgyek szeretett lelkészükhöz járultak s a gyülekezet ünnepi ajándékát ezen szavakkal adták át • „asszonyi szeretet gyűjtötte, asszonyi szeretet adja, legyen rajta Isten áldása." Kifejezvén e felett való őszinte örömet, azon kérdés merült fel lelkemben : váljon a soproni hölgyek ezen gyűjtésükhöz kikérték-e a közigazgatási hatóságok engedélyét ? S hogy ezen kérdés miért merült fel lelkemben, annak okát megtatálja a szíves olvasó az alábbi közleményben. Tartózkodni fogok minden megjegyzéstől, nehogy »laudatis crimen« ürügye alatt engem is vizsgálat alá vegyenek s megbüntessenek. A nyitrámegyei esperességben tartozó Brezova egyházközség lelkésze március hóba nyugalomba vonult s az ekkép megüresedett lelkészi állást a hitközség Lichner János, volt óturai segédlelkész egyhangú megválasztásával töltötte be, a ki ezen állását 1909. évi junius hó 27-én foglalta el. Nemcsak Nyitramegyében, de más esperesség egyházközségeiben is szokásban van, hogy a hívek az új lelkész iránt való szeretetüknek látható tanújelét adják. Segédlelkészi állásról jött lelkésznek, háztartáshoz való tárgyakat ajándékoznak, szóval, azzal kedveskednek neki, amiről tudják, hogy mint kezdőnek szüksége van arra. Ha rendes lelkészi állásról valá lelkész megy át más ielkészi állomásra, úgy ha mással nem, legalább új kámzsával (alba) fejezik ki iránta való szeretetüket. Brezován is ezen szokásnak hódoltak. Az új lelkészi háztartáshoz szükséges tárgyakkal ajándékozták meg ; szeretettel adták s ő hálásan fogadta. S ezen felül a brezovai hölgyek összebeszéltek, hogy új kámzsára is gyűjteni fognak s esetleg — a gyűjtéshez mérten — más ajándékkal is kedveskednek lelkészüknek. Gyűjtötteket s a gyűjtés eredményét, egij új kámzsát s egyébb ajándékot a lelkésznek átadták,, majdnem olyan szavak kíséretében, a milyenekkel a soproni hölgyek a jubileumi ajándékot: »asszonyi szeretet adja, legyen rajta Isten áldása.« Erre mindenki azt mondja: dicséretre méltó a lelkész iránti szeretetnek ilynemű megnyilatkozása. De Nyitramegyében a közigazgatási hatóságok nem így nyilatkoznak. A miavai járás főszolgabirája értesülvén ezen gyűjtésről, megbízta a csendőröket, hogy Brezován azon hölgyeknél, akik gyűjtést foganatosították, vizsgálatot tartsanak s derítsék ki, hogy ki kezdeményezte a gyűjtést, mennyit gyűjtöttek s mire fordították a gyűjtött összeget. Sőt a csendőrök a lelkész lakásába is behatoltak s a lelkészt inkriválták afelől, váljon az;