Evangélikus Őrálló, 1909 (5. évfolyam)

1909-01-14 / 3. szám

22 EVANGELIKUS ORÁLLO tőségii, de sokat mondó ténnyel igazolhatnám, hogy a | czikk írójának nevét sehol egyetlen egy szóval nem emiitettem, tudván, hogy erre egy komoly vitában ép ugy nincsen szükség, mint egy vitatkozónak a születési bizonyítványára. Ellenben lelkésztársam rövid 4 hasábos czikkében nevemet egy hijján 20-szor említi fel, melylyel nem kis jelentőséget igyekezett kölcsönözni a tárgyalás személyi czélzatának. Fogadja el tehát lelkésztársam, egykori barátom azon férfias kijelentésemet, hogy én iránta semmiféle szempontból gyűlölséget nem éreztem, de kedves és jóíndulatu barátságot tápláltam irányában, még akkor is, mikor czikkét a Lengyel Zoltán „Vádat emelek" czimű nyilt feljelentéséhez hasonlítottam és nem azonosítottam!! Ezzel elérkeztem tulajdonképeni feladatomhoz, remélve, hogy az ügyet sikerült visszaterelnem kizökkentett medrébe. Hogy miért éltem én ez ötletszerű hasonlattal, álljon itt annak rövid magyarázata. A kettő között összefüggő hasonlatot találni nem volt nehéz. Polonyi mint vezérférfi tekintélyénél, hivatásánál és szerepkörénél fogva intact egyéniségnek ismertetett a Lengyel j vádjáig. E vádak igen természetes az ő erkölcsi életüterét voltak hivatva ketté metszeni. S igy míg e nyilt feljelentés megdöbbenést keltett bizonyára Polonyi hivei között, addig nagy örömet és lelkesedést e lenfeleinek táborában. A mi egyházunk, értve azt a maga egyetemes jelenségeiben, az embervilág culturájában intact qualitásainál fogva hasonló hivatást teljesített eddig s annak erkölcsi alapokon nyugvó létjogosultságában nem volt joga kételkedni senkinek sem. Ez egyháznak megvádolása azzal, hogy a protestantizmust, mint élet- ' elvet megfojtja, hogy mást hirdet és mást cselekszik, hogy magában rejti a katholicizmust, mely ellen a szabadkutatás jelszavával küzdött századokon keresztül — jóllehet maga a szabadkutatásnak nem volt birlalója s ma sem az, mindezek a vádak nézetem szerint az egyháznak erkölcsi életüterét voltak hívatva átvágni kárörvendő ellenfeleink, a róm. katholiczizmus nagy örömére és a mi megdöbbenésünkre. Mert aki mást hirdet és mást cselekszik, az nem jellem, az „képmutató", amely egyház a protestáns elnevezéssel épen a protestantizmus életelvét fojtja el, az az egyház elvgyilkos (tehát nem az iró !), amely egyház a szabad szellem czége alatt az emberi szellemvilágtól szerzi tekintélyének, hatalmának földi (de nem anyagi!!) gazdagságait, jóllehet a czégnek nem tulajdonosa, az e czég alatt hamisan szerzi földi vagyonát, a tekintélyt, tiszteletet stb.; — szóval ha igazak a vádak, ugy a mi egyházunknak erkölcsi életütere van ketté vágva azon egyházak előtt, melyek amúgy is ellenséges indulattal viseltettek a miénk ellen. A hasonlatnak tehát, melylyel egyúttal megfeleltem a kérdezett erkölcsi oszlopok minémüségére is, nem volt bosszuérzet, gyűlölség, vád stb. alapja, hanem csak az az egyszerű valami, amit köznyelven »associatio idearum«-nak neveznek. De menjünk egy lépéssel tovább. A czikk irója, mint emliti, a tanszabadság és a szabadkutatás kérdését egyházi dogmatikai szempontból tárgyalta. Ez igaz. De tárgyalásának mi volt végső conclusiója s egyúttal czélzata is? Az, hogy bebizonyítsa, miszerint az egyházban s magában az egyházi szervezetben is a dogmákhoz való csökönyös ragaszkodás, jobban mondva ezeknek teljuralma, miként öli el a protestantizmusnak, mint életelvnek ható erejét, a miből következett azután, hogy az ily merev dogmatizmuson álló egyháznak nincs létjogosultsága annál kevésbé, mert annak az elvnek vallójává teszi meg magát, melynek tulajdonképen nem is tulajdonosa. Az iró tételének bebizonyítására okoskodásában ezt a lánczolatot követte: dogma uralom, — egyházszervezeti hiány - tanszabadság elfojtás, a személy szellemi kötöttsége, summa summárum : katholiczizmus a protestantizmusban. Mi volt ezzel szemben az én feladatom, ki a dogmatikai uralom teljhatalmát kétségbe vontam ? Megfordítani az egész tételt. Kimutatni első sorban a dogmák felett is hatalmasan uralkodó egyéni szellem szabad fejlődését: annak szabad kutatási, tanulási jogát, sőt kötelességét ugy, a mint az a protestáns egyházunkban érvényben van. (a mit az iró is helyben hagyott.) Ha ezt sikerült kimutatnom, — gondolám — akkor a tanszabadság, az oktatás (nem önoktatást értettem!) elvének érvényesülését is egyházunkban beigazoltam, a mennyiben lehetetlen elgondolni azt, hogy a tanoktató maga is a szabad kutatás egy iiyen extractuma lévén teljesítője, mondjuk rabszolgája legyen a tanszabadságot megfojtó? dogmatizmusnak s ha igy sikerült kimutatnom a protestantizmus elvének gyakorlati élettevékenységét, akkor beigazolva láttam magam előtt tételem azon igazságát is, hogy a dogmatikai fejlődésben lévén előrehaladás, az nem bir azzal a romboló és szellemfojtó erővel egyházunkban, minővel az iró megvádolta. Ezért czáfoltam én a tételt a személyfejlődése szempontjából szemben a dogmatikai fejlődés szempontjával, mert ugy érzem és vallom, hogy az idő végtelen lánczolatában nem lehet a dogma az, a mi uralja az emberi szellemet, hanem fordítva, a dogma az, a mi alávettetve az emberi szellem fejlődésének: hatásában, erejében mind inkább összeszorul és változik mindig mint minden, a mi egyszer a szellem és lelki világba tartozik. Lám tehát én is ott vagyok most, mint ahol volt az iró. Nem vagyok fanatikus dogmahivő épen ugy, mint a hogy nem az az én lelkésztársaim. A külömbség most már kettőnk között csak annyi, hogy ő 400 év óta nem látta szaturáltatni a dogmatikát a tudományos kutatás eredményeivel, én pedig láttam és látom. Igaz, nem a szavakban, de ható erejüknek gyengülésében. 400 év igen kevés idő ahhoz, hogy egy-egy dogma a szabad szellem fejlődésének hatása alatt a szervezeti létfentartás koczkázata nélkül megváltozzon vagy akár megsemmisüljön. Ezen idő alatt valami nagy változást várni merész dolog. Ha 400 évvel ezelőtt a dogmák hasonlatosak voltak a lovagok vaspánczélaihoz, ma pedig, ha hasonlatosak hogy egy profán képpel éljek — a nők finom, selymes mellvédőihez — én ebben a változásban eléggé látom érvényesülni a protestantizmus szellemének előre törő erejét. S ki merészeli azt mondani, hogy az a vaspánczél rossz volt akkor, ez a mellvédő szükségtelen most? Miként a test megóvásának, formájának érdekében minden időben szükség volt e korlátozó eszközökre, ugy van most is szükség a dogmákra egyházszervezeti formáink fenntartása érdekében. Sapienti sat. Ez az én meggyőződésem. Nem tudom igaz-e? De nekem mindenesetre az! Legyen igaz a Moczkovcsák kollégám meggyőződése is. Nem akarom megmásítani meggyőződésében. Csak arra kérem : legyen olyan tisztelettel véleményem iránt, mint a minővel viseltetem én is irányában merész fejtegetéseinek bátor hirdetéséért. Kiss Béla. * (Ezzel a koncziliáns hangú és lelkésztestvérekhez illő nyilatkozattal a Moczkovcsák és Kiss lelkésztest-