Evangélikus Őrálló, 1909 (5. évfolyam)

1909-03-25 / 13. szám

1-22 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 115 A múltkoriban egy nyomorúságos hívemet látogattam meg. Az ínség szemei meredtek rám minden tárgyról, minden alakról. Nem akarom itt lefesteni az ott látott nyomornak a képét, mert a legegyszerűbb leírás is túlzásnak látszanék. Csak azt akarom elmondani, hogy a szegények Ínségükben már egy olyan nagy úrhoz is fordultak segedelemért, akinek az évi jövedelme csak százezrekben fejezhető ki. Meghallgatta az esdő szót, elküldötte a szerencsétlenekhez a maga emberét, megnézni, csakugyan olyan elhagyatottak-e 1 A prémes bundában feszengő megbízott beköszönve a fűtéshez nem igen szokott egyetlen szobába, a melyben két beteg asszony, két kis gyermek és az elerőtlenedése miatt munkáját vesztett családfő tengődött, szinte megbotránkozott, hogy segítséget kérnek, mikor még van két ágyuk, két szekrényük és egy csomó húzatlan ágynemüjük 1 Ott is hagyta őket nagy méltatlankodással, hogy miért kérnek segítséget olyanok, a kiknek még van mit zálogba adniok! És a nyomorultak könnyes szemekkel néztek a milliomos megbízottja után, mert nekik még van mit zálogba rakniok ! Tisztelt közönség, a mi társadalmunk merőben helytelen utat követ, a mikor csak a végső nyomorba jutott szerencsétleneken akar és szokott segíteni. Äkkor eredményes csak a segítés, ha a bajt megelőzheti. Vannak családok, melyeket a családfenntartók betegsége vagy balsorsa űz a pusztulásba. Ha ilyenkor átsegítenénk őket a válságon, ha ilyenkor melléjük állana a meleg szivü társadalom, sok züllést és keserűséget megelőzhetnénk az idejekorán való jótevéssel. Ilyen megelőző segitő munkára azonban az egyes embernek, ha még oly gazdag volna is kincsekben és jóakaratban, mégsem volna soha akkora ereje, mint a társadalom ama szerveinek, amelyekbe sokak jóakarata, mintegy gyűjtőlencsébe az éltető, világító napnak sugára, közjóra egyesül. De még ez sem volna elég minden bajnak megszüntetésére. Szinte félszegül a lelkünkbe rögzött már az a megszokott gondolat, hogy ha nyomorúságról, szükségről, ínségről beszélünk, csak a testi, az anyagi bajok körében maradunk. Ha jótevésről esik szó, mindnyájan szinte önkénytelenül is a tárcánkra tesszük a kezünket. Pedig nem a testi baj a legnagyobb baj s nem az anyagi nyomorúság az igazi nyomorúság! A jótevésnek nem szabad csak az anyagiak körében maradnia. Egy megható és tanúlságos bibliai kép jelenik most meg emlékezetemben. A kereszttől már csak napok választották el akkor az Üdvözítőt. Annál nehezebb lehetett minden egyes napjának a terhe! De enyhül a gond, könnyül a teher meleg szívek körében. És a bethániai kis házban olyan nagyon meleg volt minden szív. Oda tért be Jézus megpihenni. Az a Jézus, a ki akkor élő valósága volt az üldözött nyomornak, a kivetett ínségnek, az elhagyatott árvaságnak. És Mária elővette a nárdus olaját őrző alabástrom kannáját s az úttól fáradt és poros vendég lábait a szokásos víz helyett ezzel az illatos, drága olajjal öntötte le, majd a hajával szárítgatta, hogy ragaszkodásának és szeretetének kétségtelen módon adjon kifejezést. Az Úr tanítványai megütődtek. A vándortársaság pénztárát kezelő Júdás szóvá ís tette a pazarlást, hogy miért nem adták el azt a font olajat. Vagy 300 dénárt kaptak volna érte, a miből sok szegénynek a nyomorúságát enyhíthették volna. Igen tisztelt közönség, nem tudnám eldönteni, hogy ha jótevésről van szó, a Máriák vagy a Júdások vannak-e ma többségben a világon ? A Máriák, a kik nem számolnak akkor, mikor másoknak örömet tudnak szerezni, vagy a Judások, akik akadékoskodnak akkor is, mikor nem is maguk tesznek jót a szerencsétlenekkel ? A Máriák vannak-e többségben, a kik a szomorkodókat, a nehéz lelküeket igyekeznek örömre deríteni, vagy a Judások, a kik csak a kenyérre vágyakozókat tudják meglátni, mig a lelki éhség és szomjúság iránt érzéketlenek. Szegények mindig lesznek veletek! Mondotta Jézus a szegények miatt aggódó Júdásnak. De lesznek bánkódók, szomorúak, vigasztalás, biztatás, szeretet enyhe melegé után vágyódó lelkek is. Mindkettő kielégittetésre vár. S ki tudná megitélni, melyik esetben melyik a sürgősebb, melyik a fontosabb ? Csak az bizonyos, hogy a jótevő lélek istápoló könyörületére egyformán számot tartanak. De az elsőség itt is a léleké ! Az igazi segítség a lélek segítése. Az igazi jótevés a lélek erőinek és életének a felkarolása. Minden jótevésnek erkölcsi érzésből kell fakadnia s erkölcsi célt kell követnie. Emeljük az embert erkölcsileg, akkor anyagi emelkedéséhez is a legbiztosabb eszközt adtuk kezébe. Akaratában enervált ember sülyedhet csak le az alamizsnát könyörgök közé. A mely társadalom lelki javakban gazdag és hatalmas, gazdaságilag se züllhetik el soha. Bizonyosan feltűnt már a figyelmes bibliaolvasónak, hogy nincs benne egyetlen adat sem, a mely arí ról szólna, hogy Jézus valakit alamizsnával segített j volna. Hanem igenis felszabadította az embert aggodalmaitól, kétségeitől-, megvigasztalta, biztatta, önérzetét felébresztette, munkakedvét és képességét adta vissza. S ezzel mutatta meg a jótevésnek egészséges módját. Maga az élet is ezt igazolja. A mely szülő csak pénzeli gyermekét, romlását készíti elő vagy legalább koczkáztatja vele, de a ki erkölcsi erőkkel tölti meg a lelkét, az élet küzdelmeire a legjobb fegyverekkel ruházta fel azt a gyermeket. A jótevésnek erkölcsi célokat kell szem előtt tartania. Nem azt mondjuk ezzel, hogy az éhezőt üzzük el falat kenyér nélkül ajtónk elől, hanem hogy előzzük meg azt a rá nézve is megalázó kényszerűséget, hogy ajtónk elé legyen kénytelen kerülni. Már előbb adjuk ismét kezébe a kenyérnek a kiejtett botját. Főkép azonban önérzetében emeljük és állítsuk talpra az elesett embert. Az az igazi jótevés, a mely a megernyedést hithez, a hitet erőhöz, az erőt munkához, a munkát sikerhez, a sikert józansághoz, a józanságot boldogsághoz, a boldogságot állandósághoz juttatja. A mi kedves Tabithánk ezen a téren igyekszik áldásos munkát végezni, ebben az irányban forgolódik nagy odaadással. Nemcsak kenyeret osztogat, hanem a nyomorultak meglátogatásával s biztatgatásával lélekben is emelni iparkodik őket. Nemcsak a bukottakat karolja fel, hanem igyekszik megelőzni is a végleges bukást, felkeresi a szemérmes szegényt s állást, foglalkozást is közvetít a dologra vágyóknak. Majd meg a munka eszközeivel ajándékozza meg azokat, a kik ezeket az eszközöket megszerezni nem tudják ! Ha ezen az uton haladunk tovább, a jobb jövő felvirradásán nem is kétkedhetünk! És én már előre látom lelki szemeim előtt a Tabitha hatalmas épületét, a melyben a lelkes, nemes úri nők vezetése mellett diakonissák látják el a betegeket, az elaggottakat, az erkölcsi züllés lejtőjére jutottakat, a szegényeket és az