Evangélikus Őrálló, 1909 (5. évfolyam)

1909-03-18 / 12. szám

102 EVANGEL1KUS (JKALLÓ 1909 intézményeink nem egyszer szenvednének, úgy szemet hunyhatnánk felette. R letűnt századokban ezt az önérzetet, — ha talán a valláserkölcsi képzés hiányos is lehetett, — ápolta a család hagyományos szelleme; föntartotta, aczélozta a felekezeti néplélek, a feszültség, az üldözés és a gyűlölet. Ma ennek vége! Ennek helyét a túl­oldalon nyájas mosoly és vonzalom foglalja el. Minálunk az apró vasreszelék tehetet­lenségével simulnak a delejes vonzás felé. Ha ezt tovább nézzük védelem nélkül: odaát a vonzás minderősebb, itt az ellenállás mind gyengébb lesz. Még megérjük, hogy népünk itt-ott azt is fogja mondani: ha már benne vagyunk a Mária-kultuszban, nincs sok értelme annak, hogy külön egyházban küzködjünk. Ha hitem szerint védő fegyverünk nem volna, úgy nem érinteném e hanyatló jelen­ségeket. R védelemről pedig érdemes gon­doskodni, mivel a protestantismus, helyeseb­ben a Krisztusi evangélium nem pusztán valamely valláserkölcsi és istentiszteleti intéz­mény, hanem az egész emberiség eszményi fejlődésének éltető lelke. Védő fegyverünk maga a krisztusi szel­lem. R valláserkölcsi jellem az eddiginél sok­kal hatékonyabb fejlesztése a nép rétegeiben. — R tudat és jellem szilárd alapozása az iskolában. Lehet, hogy a köztudattal ellenkezésbe jövök, de azt vallom, hogy a 6—12 éves gyermekeink valláserkölcsi képzése a mai alakjában nem tökéletes. Ez a nagy feladat evangélikus tanítóinkra van bízva, akik tőlük telhető nemes igyekezettel iparkodnak e fel­adatnak megfelelni. Ámde a modern nevelés s az ebből folyó hatalmas tanterv oly köte­lességeket rovott immár a tanítóságra, hogy azok mellett a valláserkölcsi képzés elnyomatik. Ä tanító felelőssége a nem valláserkölcsi tan­tárgyakkal szemben oly nagy, hogy amelyik ezeket amaz kedvéért elhanyagolná, állásával játszanék. Rz idő arra int, hogy gyermekeink valláserkölcsi nevelésének kérdésével foglal­kozzunk. Ä fejlődő kor egyenesen arra szólít, hogy a lelkészi kar vegye kezébe ezt a feladatot. Rz iskolában a lelkész egyénisége legyen az a szövétnek, aki Isten országába elvezérelje a kiskorú hívek nagy seregét. Kisebb lélekszámmal, kisebb munkakörrel bíró anyaegyházakban maga a lelkész; nagyobb lélekszámmal s nagyobb működési térrel meg­áldott gyülekezetekben rendszeresített hit­oktató, vagy ha kell, hitoktatók végezzék e nagy munkát. Minthogy pedig méltó a mun­kás az ő bérére, ezek mérsékelt díjazásáról is, legalább oly szerény mértékben, mint ezt az állam cselekszi az ő iskoláiban, történjék gondoskodás. Honnan ? Erre feleletet adni nem lehet feladatom. Mindamellett legyen szabad az egyet, egyház adóalapjáról alkotott szabályrendelet 18. §-ra mutatnom, melynek eltörlése vagy legalább fakultatívvá tétele mellett az anyaegyházak a valláserkölcsi nevelés díjazásának tételét is azonnal beál­líthatnák normál költségvetésük keretébe. — Bizony ez Istennek tetszőbb eljárás volna, mint szélnek ereszteni az egész összeget. Hiszen a vallásos élet lankadásának, amelyről annyi szó esett már, nem a nagy adózás az oka; meg van az ott is, ahol nincsen nagy adó. Oka az, hogy a nagy adózás mellett is hátul kullogunk. Hogy valláserkölcsi intéz­ményeink, maguk az egyházaink nincsenek az egész vonalon kellőképen fölépítve, föl­vértezve. Ez a 18. §. az egyházsegélyezés­ből népsegélyezést formál. Humanistikus és socialistikus íze, népkonyha illata van az egész segélyezésnek. Igen, ha a 415.000 korona után a szabadfejlőc.ést biztosító mil­liók következnének, úgy lehetne reá remény, hogy a nép után végre az egyházra, mint valláserkölcsi intézményre kerül a sor. Ily fordított sorrend mellett a segélyezés czélját tévesztve fordúl ki a hiperbola irányába, ahonnan soha többé nincs gyümölcsöző visz­szatérés. Ha a V. E. Sz. is működését megkezdi, ez sem tűzhet magasztosabb feladatot maga elé, mint a nép millióinak megnyerését nevelő munka árán. Ha én pénzt osztok ki a nép között, úgy leereszkedtem hozzá ; de ha szel­lemi javakban, lelki kincsekben részesítem, úgy felemeltem önmagamhoz. Ma erre az emelkedésre van szükség, mert a nép az emelkedést szomjazza. Ezért képes önkényt is áldozni. Ä nép is fölismerte az eszköz és czél közötti különbséget. Ha pl. a kiosztandó államsegélyen iskolát emelünk, vagy az osz­tatlan iskolából osztottat teremtünk, ez a híveket inkább fogja lelkesíteni, inkább hálára hangolni, inkább az egyház tekintélyét és erejét növelni, mintha adóleszállítás alakjában ez összeget szétosztjuk a nép között. Első­sorban váltsuk be az anyagi javakat szellemi kincsekké, s ezeket osszuk meg híveink között. Neveljünk a fentebbi értelemben vett önérzetes evangélikus híveket s akkor úgy valláserkölcsi, mint társadalmi és nemzeti irányban ismét missiót teljesíthetünk; ev. egy­házunk létjogosúltsága az egész országban

Next

/
Thumbnails
Contents