Evangélikus Őrálló, 1908 (4. évfolyam)

1908-03-05 / 10. szám

1908 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ tí83 akkor az elhintett jó mag bizonyára kikel s j terem majd száz annyit, hatvan annyit, har- ; mincz annyit. „Egy maradandó alkotás sok áldozatot, pénzt kíván, pedig mi szegények vagyunk", fogják sokan mondani. De éppen itt várja a vezetőket ismét szép feladat, a vezetésükre bízottakat kijózanítani abból a végzetes tévedésből, „szegények vagyunk." Gyönyörűen jellemzi Pröhle H. (M. L. 1908. 1. sz.) gazdagságunkat, szegénységünket s bizony nagyon is igaz az, hogy azért nem tud egyházunk számottevő tényezővé lenni a mai kor nagy feladatainak megvalósításánál, s azért nincs erőnk legégetőbb feladataink megvalósítására, mert mindenre az a felelet „Szegények vagyunk". Ha akarjuk, gazdagok lehetünk, alkothatunk nagyot, csak kezdjük a birtokunkban levő kincseket összeszedni, értékesíteni. Az örökös siránkozással csak tetterőnket bénítjuk, lelkiismeretünk alá kényelmes párnát helyezünk". Tőlünk függ, hogy a sok panaszkodó „Szegények vagyunk" helyébe az örömteljes „Gazdagok leszünk" lépjen. Ha „szegények" helyett „gazdagok" akarunk lenni, akkor nem szabad „oldott kéveként" hevernünk, hanem kell, hogy mindannyian egyesüljünk, szervezkedjünk, békés, csendes munkálkodásra egy magasabb cél érdekében. Legyen egyházunk egy méhkashoz hasonló, melyben minden mé- j hecske a maga feladatát teljesíti reggeltől es- | tig s csendesen hordja a mézet, inig be nem j teltek a sejtek. A kívülünk álló nagy világnak j nem kell arról tudni, mi történik a nagy méhkason belül. Kezdje meg minden lelkész a maga községében a gyűjtést s minden tanító a maga iskolájában. Adjon minden egyház- ! község a jótékonycélra megszavazott összeg- | bői 10 K-t évente, az megint 70000 koronát j tesz ki. Kis egyházközségemben, mely alig j számít 750 lelket, megkezdtem a gyűjtést s j eddig már is 30 K gyűlt össze a jubileumi j emlékalapra; dacára annak, hogy nagy közöny j észlelhető egyeseknél és hogy többnyire nap- ! számosok meg kisgazdák. Ha minden egyház- : község követné ezen példát, úgy 10 év alatt ! 210000 K-ás emlékalapunk lenne. Kezdjük meg azért testvéreim országszerte a gyűjtést, de ne szétküldött gyűjtőívekkel s felhívásokkal, mert azoknak gyászos sorsát j ismerjük; hanem minden lelkész, tanító, tanár, ; tanárnő vegye kezébe maga a gyűjtést. Tartson minden lelkész egy istentiszteletet valamelyik j hétköznapon, melyben a théma a ker. szeretet s áldozatkészség gyakorlása volna. ísteníisz- ; telet után rögtön gyűlést kellene tartani, a hivek előtt egyházunk helyzetét, a fenyegető veszélyt festeni, a reformatio jelentőségét hangsúlyozni, a híveket összetartásra buzdítani s magasztos célul szemük elé azt tűzni: áldozatkészséggel, önkéntes adományokkal hatalmas jubileumi emlékalapot gyűjteni valami maradandónak alkotására, az egyház sebeinek gyógyítására. Istentisztelet után ezen célra mindjárt offertoriumot tartani s a befolyt összeget kamatozás céljából a négy egyházkerület elnökségei által megállapítandó helyre kellene küldeni. Ugyanígy kellene az iskolákban is eljárni. Megvagyok győződve, ha Istenbe vetett hittel, gyermeki bizalommal fogunk hozzá ezen czél megvalósításához, ha együtt érezünk, együtt működünk, akkor még minden mulasztás jóvá tehető, még virágzó egyházzá, számottevő tényezővé lehetünk. Szép cikkeket hiába írunk, elragadó predikatiokat hiába mondunk mindaddig, míg nem személyesen fogunk hozzá ezen eszme keresztülviteléhez. Ne feledjük mesterünk, Jézus példáját követni, ki az Ige hirdetése után leereszkedett a néphez, beszélt velük, vigasztalta, buzdította, gyógyította. Legtöbb lelkész s tanító volt valamikor supplikáns s azért tudják jól, továbbá az iskolák évkönyvei is bizonyítják, hogy személyes gyűjtés többet ér, mintha gyüjtőívek köröztetnek. Azt hiszen, midőn ily fontos dologról van szó, mint a jubileumi alap létesítése, akkor senki sem riad vissza attól, hogy személyesen vegye kezébe a gyűjtést ? Ha azonban sokakat mégis visszatartana a gyűjtés módja, vagy pedig az elfoglaltság, akkor kellene, hogy minden esperességben, vagy kerületben, egy ember vegye kezébe s indítsa meg a mozgalmat, járván községről-községre, buzdítván, lelkesítvén. A létért való küzdelmet tovább nem nézhetjük összetett kezekkel, hanem kell, hogy kezünkbe vegyük az ekeszarvát s szántsunk, vessünk, dolgozzunk míg nappal vagyon, hogy aztán arathassunk is. Néhány évvel ezelőtt egy élclapban egy képet láttam, mely a németek császárát IL Vilmost, táskával kezében, mint utazó ügynököt kigúnyolta. Akkor mosolyogtam s mulattam a képen, de ma más szemmel nézem, mert most fel tudom fogni, hogy ez a tevékeny csácsár minden eszközt felhasznál arra, hogy hazája, népe jólétét előmozdítsa. Ha egy császár vállalkozott arra, hogy utazzék egy magasabb cél érdekében s személyesen vette kezébe az ügyet, akkor mért ne utazhatna egy néhány lutheránus lelkész is egy magasabb, az egész egyházat érdeklő eszme érdekében ?