Evangélikus Őrálló, 1908 (4. évfolyam)

1908-01-09 / 2. szám

1908 EVANGELIKUS ORÁLLO 13 értését hangsúlyozza ; pedig aki ezt a beszédet elfogulatlanul olvassa, az kénytelen bevallani, hogy épen e részben nyilatkozik meg az eddigi állambölcselő s egyházának öntudatos tagja, mikor többek között azt u.ondja: „A magyar proteztantizmus egyik büszkesége az, hogy születési perczétől fogva a közoktatásügynek szentelte erejének legjavát, hogy vezető tényező volt a népnevelés, a tanügy, a tudomány terén oly időben, midőn állami ós más társadalmi tényezők előtt ez jóformán terra incognita volt, Ez a hivatásunk megvan ma is, erről le nem mondhatuak, iskoláinkat nem dobhatjuk el magunktól, azokhoz ragaszkodnunk kell, nemcsak egyházunk, de a nemzeíi ügy szempontjából is. Divatos dolog ma támadni s mint elmaradt, nem eléggé felvilágosodott embereket kicsinyelni, azokat, kik nem a kötelező állami oktatás hívei. Hát én töredelmesen bevallom, hogy e tekintetben egy véleményben vagyok a jelenlegi kultuszminiszter úrral ós készséggel megosztom vele azon támadásokat, a melyekben a felekezeti iskolák érdekében tett kijelentéseiért részesült. Erős meggyőződésem, hogy hiba, sőt veszedelem, a hit ós tudás forrásait elszakítani egymástól. Hiba, sőt veszedelem, e kettő bifurkáczióját oltami be, már az eszmélni kezdő gyermek lelkébe. Hiba, sőt veszedelem a felnövő generácziót, kit ma még csak elválasztott, de mihamarább szembekerülő pólus hatásának tenni ki, a melyek ellentétes törekvései között azután vagy a felvilágosodás győz a vallás rovására, vagy a hit a tudomány rovására. S ha a hit a tudomány közötti szerves kapcsolat, az ezeket egy víláguózetbe egyesítő belső harmónia nemcsak a népnek való. A társadalom valamennyi osztályának egészséges szellemi fejlődése ettől van függővé téve." Arany igazságok ezek, s jól esnek annak, aki gyönge szavával már ismételten igyekezett egyházunk iskoláinak az államosító törekvésekkel szemben védelmére kelni. Megvagyok győződve, hogy e körben, a melynek minden tagja mint egyházunk felavatott szolgája s hitünk igazságaiuak, egyházunk javainak felesküdött őre tudatosan nem munkálkodhatik az államosítás érdekében; de talán nem lesz szükségtelen egyházunk iskolafenntartói kötelességéről elvi szempontból szólni ; mert sokszor tapasztaljuk, hogy igazunk védelmében sokszor azért vagyunk gyöngék ós engedékenyek, mert csak a mindenkori viszonyok, mondhatnám a napi érdekek szempontjából ítéljük meg a kórdóst; míg ha a lényeget, az elvi szempontot nóznők, igen sokszor máskép iiólnók meg a helyzetet s még esetleges előnyök kedvéért sem lennénk hajlandók a lényegből ós elvből engedni. Tárgyam: evangelikus egyházunk iskolafenntartói kötelessége, még pedig főleg a népiskola szempontjából. Tehát az iskolafenntartást az evangelmi egy'.;áz kötelességének tartom, amelyet helyette senki más nem végezhet, amelyről tehát le sem monbhat, ha csak önmagát megtagadni nem akarja s ha a dolgok úgy fejlődnének, hogy az oktatást teljesen az állam venné kezébe, ez az evangelikus egyházra nemcsak nagy veszteség, hanem óletgyökerón ejtett mély ós veszedelmes seb volna, amely, ha hirtelen halált nem is, de mindenesetre lassú, de biztos sorvadást vonna maga után. Egyházunkat iskoláinak fenntartására kötelezi mindenek előtt az a hitalap, a melyen áll, s ez nem egyéb, mint az Isten isméje. De Isten igéje azt mondja : „Tanítsatok minden népeket" természetes: nemcsak a felnőtteket, hanem a gyermekeket is; hiszen minden tanítás a gyermekkorral kezdődik, »Tanítsátok meg őket — t. i. akiket megkereszteltek, hogy megtartsák mindazokat, a melyeket ón mondottam néktek," mondja tovább az Ur. S ha kétségünk lehetne arra nézve,' hogy ez az utasítás vonatkozhatik-e a gyermekekre, ott van az Úrnak világos szava tanítványaihoz: „Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket, s meg ne tiltsátok őket; mert ilyeneké a mennyeknek országa." Nem azt jelenti-e ez, hogy akik Krisztus tanítványai akarnak lenni, azoknak szent feladata, hogy a gyermekeket Krisztushoz, az Üdvözítőhöz vezessék. Igaz, hogy erre azt lehetne válaszolni: „Hiszen ez megtörténhetik anélkül, hogy az evangelikus egyház nagy költséggel külön iskolákat tart fenn; hiszen ott van a család, ott legyen gondja a szülőknek, hogy gyermekeik élő közösségben maradjanak Üdvözítőjükkel; ott vannak a lelkészek, akik nem felekezeti iskolában is szabadon, sőt kötelessógszerüleg taníthatják a vallást. Am de mit használ a családi nevelés ott, ahol az iskola, a család szellemének egyenesen ellene dolgozik, vagy legalább is ahol az iskola egészen más alopon áll mint azok a családok, a melyekből az iskola növendékeit kapja ? A családban esetleg nagy gonddal ápolt csemete táplálók, gondozás hijáa elcsenevészedik, elhal az iskola száraztó, közömbösítő levegőjének befolyása alatt. Sokszor meg épen az iskola van hivatva pótolni azt, amit a szülői ház a valláserkölcsi nevelés terén elmulaszt. De hogyan pótolja, ha az iskola nem áll a valláserkölcsi nevelés alapján, vagy legalább is nem azon vallási alapon, amely a való életben egyedül nyújthat támaszt az embernek, t. i. a kijelentés tónyein alapuló s történelem folyamán az egyház életében életadó hatalomnak bizonyult vallásosságon? Ami pedig azt az ellenvetést illeti, hogy a lelkész a nem egyházi iskolában is elvégezheti vallástanítói tisztét, erre csak azt mondhatom, hogy igenis elvégezheti; de vallásos nevelés-e az, amely csak bizonyos órákra szorítkozik, amely hamupipőke szerepre van kárhoztatva, ahelyett, hogy mint kellene, vezetne ós mindent áthatna. A vallás az iskolában nem egy különálló tantárgy pusztán a többi tautárgyak között, hanem az egész iskolai életet átható erő, az a kapocs, mely az összes tárgyakat magasabb egységbe fűzi, az a tiszta szellemi légkör, melynek hatása az oktatás ós nevelés minden tényében érezhető, amelynek hatása annál közvetlenebb ós mélyrehatóbb, minél kevésbé jelentkezik, mint különálló s csak bizonyos órákra szorítkozó tanítás. Hogyan érezze a gyermek, hogy az „Istennek országa ós annak igazsága" a fő dolog, ha ezt csak a hitoktató szájából hallja, aki csak mellékesen jár be a/, iskolába s akkor tarthatja meg óráit, ha a többi tárgyak után marad még egy szabad óra? Hogyan váljanak ily gyermekek keresztyén egyéniségekké, akiknek életét az elő hit határozza meg? Hogyan felelhet meg így az egyház a keresztség alkalmával elvállalt azon feladatának, mely szerint gondoskodnia kell arról, hogy az a megkeresztelt gyermek a Krisztus közösségében megmaradjon, gyarapodjék, Isten országának polgára legyen? Pedig ezt a feladatot az egyház magára vállalta. Tehát annak meg is kell felelnie, mégpedig nem félig, hanem egészen. Ezért ismétlem azt az evangelikus paedagó-