Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-03-15 / 11. szám

94 EV ANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1907 bevett felekezetek egyházi s iskolai szükségletei közálladalmi költséggel fedeztessenek, a szinte törvényileg biztosított jogegyenlőség és viszonosság abban az irányban is megvalósíttassák, hogy a tudomány és bölcsesség kincsei, a vallás vigasztalásai, az egyház áldásai mindenkinek aránylagosan egyforma áldozatába kerüljenek. Ujabb szükségleteket említettem egy pár sorral fentebb. A kormány maga is új szükségleteknek tartja azokat; újaknak, melyeket eddig nem ismerünk, de szükségeseknek éreztünk, szükségleteknek, melyek elől kitérni nem lehet, de csakis szükségleteknek, melyek épen csak a kiáltó szükségre terjeszkednek ki. Az ezer korona alapfizetés több, mint a mi eddig volt a minimum, de még nem adja meg azt a megélhetést, melyet a népnevelés napszámosainak adnia kellene. A korpótlék is nagyobb összegű az eddiginél és a második és harmadik kor pótlék összegének fölcserélése által az ötödik és hatodiknak összegeivel addig is, míg a felekezeti tanítók az államiakkal egyenlő elbánásban részesülhetnek, el lehetne érni azt, hogy a felekezeti tanítóknak kevésbbé kellene félniök az Istennek azon ajándékaitól, melyek a szentírás szerint gyermekeknek neveztetnek és liogy könynyebben elbírnák magzataik neveltetése költségeit, gondjait, melyektől az 5. és 6. korpótlék élvezése idején már megszabadulnak. De fölemelt korpótlék sem nyújtja még a hosszabb munka fáradalmaiért azt a jutalmat, elismerést, mely a tanítót a csekély alapfizetés mellett megilletné. Csak az ország pénzügyi helyzete, mely rózsásnak nem mondható, szolgálhat mentségül arra, hogy ez idő szerint a tanítóknak még mindig kevesebbel kell beérniök, mint a mennyi méltányos és szükséges volna és a felekezeti tanítóknak annál is kevesebbel kell beérniök a korpótlék és a kántortanítói nyugdíj tekintetében, mint az ugyanazon képesítéssel bíró s ugyanazon szolgálatokat teljesítő állami kartársaiknak, holott egyenlő munka, egyenlő szolgálat egyenlő jutalmat érdemelne. Reményeljíik azonban, hogy az átmeneti kormány kétségbevonhatatlan jó akarata által kezdeményezett törvény is csak átmeneti jellegű lészen, melyet mihelyt lehetséges, az ügynek újabb, kielégítőbb, mert méltányosabb, igazságosabb rendezése fog fölváltani. Kund Sámuel. Országos ág. h. ev. Tanáregyesület. Örömmel közöljük az alábbi felhívást, a mely egy minden vásári lármát kerülő, csendes, de eredményes mozgalomnak zárókövét képezi. Oly sok bajáról kell hírt adnuuk evangyélmi egyházunknak, hogy bizony jól esik, ha van alkalmunk az alkotásvágynak, az életerőről tanúskodó szervezkedésnek oly példájára rámutatnunk, mint a keletkezőben levő ág. h. ev. tanáregyesület. Ha jól meggondoljuk, nagy dolog ez egyesületnek keletkezése. Nagyon kicsinyes szempontból ítéli meg viszonyainkat az, a ki ez egyesületben nem lát mást, mint a tanároknak szeparatisztikus törekvését; valamint az is, a ki ebben a hivatalos egyházi testületek hatáskörébe való illetéktelen beavatkozást keres. A személyiség nagy elvét, a személyes felelősség érzetét nekünk ápolni kötelességünk; jaj lesz, ha már csak rendeletre cselekszünk, mert ez egyházunkra nézve a vég kezdete leend. Hogy tanárainkban még van kedv az önkéntes munkára, hogy egyesületünk egyik főcéljának az evangyélmi szellem ápolását tekintik, örvendetes bizonysága annak, hogy küzdő egyházunk bizony már megszaggatott csatasorának e szárnyára jövőben még inkább számíthatunk. Kicsinyhitűség tehát, folyton hangoztatni, hogy iskoláinkat már is elvesztettük. Ha elvesztettük volna, úgy egyik legerősebb fegyverünket csavarták volna ki kezünkből. Igaz, az állam uniformizáló törekvése színtelenné igyekszik tenni iskoláinkat; a mai evangelikus iskolának nincsen meg az a határozott jellege, mint a réginek, a mit a laikus ember így fejez ki: iskola és iskola között nincsen ma már különbség. Az államsegély autonómiánkat nem vette el!; de gyámkodó, ellenőrző működése, tanterve, tanárképzői iskoláinkat mégis megváltoztatták. Hogy ilyen külső hatások ellenére iskoláink még mindig leghathatósabb ápolói az evangyélmi szellemnek, hogy az iskola már is nélkülözhetlen és hatalmas fegyvere az egyháznak, azt kétségbevonni nem lehet. Ilyen körülmények között nagyon rosszul cselekszik ki örökös gyanúsításaival a tanárságot csak elidegeníti az egyháztól, sőt helytelennek tekintenénk olyan törekvést is, a mely paragrafusokkal igyekszik a tanárságot az egyházhoz kötni s benne az egyház iránt való lelkesedést felkelteni. Örömmel konstatáljuk, hogy az egyetemes közgyűlés e kicsinyes szűk látókörre valló felfogástól elütően, magasabb egyházpolitikai érzékének adta tanújelét akkor, a midőn a tanáregyesület alakulását egyhangúlag örömmel üdvözölte. De hivatalos testületeinknek nincsen is okuk aggodalommal nézni az egyesület működése elé, hiszen ez egyesület működése nem ütközhet az egyházi testületek jog- és hatáskörébe. Sőt bátran állítjuk, hogy sok paedagogiai kérdés szerencsésebb formában nyer megoldást, ha azzal a tanárok önként és hivatásszerűen is foglalkoznak. Sőt tovább megyünk, az ily egyesület működése befolyással lehet magának az állami tantervnek kialakulására is, a mely ma már iskoláinkra nézve kötelező. Nagyon jól tudjuk, hogy az újabb állami közoktatásügyi reformok eddig a mi ev. tanáraink részéről a megbeszélés tárgyát sem képezhették. Nincsen okunk tehát aggodalmaskodni ez egyesület létrejötte felett; sőt ellenkezőleg ezer és egy okunk van azon örvendezni. Egyet azonban mégis megjegyzünk. A helyes irányban haladó mozgalom méltó betetőzést csak úgy nyer, az egyesület életrevalósága attól függ, hogy milyen vezetők állanak annak élére. Régi dolog az nálunk magyaroknál, hogy szenvedélyesen alkotunk egyesületeket, csak azért, hogy egy-két embernek legyen alkalma szerepelni. Minden ilyen törekvés legyen távol ez egyesülettől. Hála Istennek tanárságunkban van elég lelkes, tartalmas, evangyélmi egyházunkért mindenre kész férfiú, a ki predesztinálva van az egyesület vezetésére; a stréberséget, az